2015. április 13., hétfő

Kányádi Sándor: Meddig ér a rigófütty

Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.
    – No, amíg ezeket felöltöztetem… – szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: – Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.
    Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.
    Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ô aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésre.
    A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty?
    De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.
    – Hát ennek fele sem tréfa – kottyantotta el a korán érő cseresznye.
    – Kerek egy kérdés – gondolta az alma s a körte.
    – Kemény dió! – sóhajtotta el magát a vén diófa.
    A szilva meg se mukkant.
    – Ha legalább egy rigónk volna – savanyodott el a meggy – , akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.
    – Egy rigó, egy rigó.
    – Bár egy rigófiú.
    De nem volt.
    S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben, szorgalmasan rügyezni, levelezni.
    – Mi az a nagy csönd odalenn? – kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.
    – A töprengés csöndje.
    – Miféle töprengésé?
    – Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty.
    – S aki kitalálja?
    – Aranyvirág lesz a jutalma – mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.
    Ültek, és várták az eredményt.
    Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.
    Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.
    Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:
    – Én megmondom, meddig ér a rigófütty.
    – Kicsoda mondja meg? – néztek föl a kíváncsi sombokorra.
    – Én mondom meg – húzta ki magát a sombokor. – Rigótól rigóig ér, és ilyenkor meg körbeéri a földet.
    Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára.
    S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése