2015. március 1., vasárnap

Fésűs Éva: A szélfiúcska

Az öreg téli szél még egyszer maga köré gyűjtötte fütyörésző fiacskáit, mielőtt nekiengedte volna őket a világnak. Zúgtak-búgtak, pörögtek, forogtak a vad kis szelek, alig bírtak magukkal, és az öreg elégedetten gyönyörködött bennük.
   - Derék vihar lesz valamennyiből! Nyugodtan rájuk bízhatom a világot.
   Örömében nagyot fújt, de boldog sóhajtása hirtelen megakadt a legkisebbik szélfiúcskán, aki vékonykán és szelíden lengedezett a sor végén. Még az ősszel született, hulló bükkfalevelek sóhajából, és olyan gyengécske volt, hogy rendesen fütyülni sem tudott, csak halkan dudorászni.
   - Hej, te gyerek, te gyerek! - nyögött fel egyszerre bánatosan az öreg szél, és leheletétől csupa zúzmara lett minden faág. - Mi lesz belőled? Hiszen annyi erőd sincsen, hogy egy hópihét megtáncoltass!
   - Ne búsulj, öreg szélapám - suttogta a szélfiúcska -, majd csak találok magamnak valami foglalkozást.
   - Hihihiii! Hahahaaaa! - viháncoltak a haszontalan testvérek. – Legfeljebb ingecskéket szárogathatsz a kertek alatt! De még abba is belefáradsz, te kis fuvallat!
   - Nem lábujjhegyen kell osonni, fiacskám - oktatta az öreg téli szél. - Nézd a bátyáidat, milyen bátran száguldanak! Tanulj tőlük, hogy megerősödj!
   Azok bizony nem is vártak tovább. Nekiiramodtak a mezőnek, sivítva kergetőztek, azután beszöktek a városba, utcahosszat hancúrozni, s megmutatni, hogy milyen legények! Jól megrázták az ajtókat, ablakokat és beledudáltak a kéménylyukakba. Mindegyik vitte valamire. Az egyikből felleghajtó lett, a másikból hófúvó, a harmadikból kalapkergető, a negyedikből híres forgószél - csak a kicsi szélfiú táncolt ide-oda búsan és tanácstalanul, mert még egy kislány arcát sem tudta pirosra csípni. Szégyenében elbújt az alvó erdőszélen. Hol itt, hol ott motoszkált a kopasz gallyak között, míg egyszer csak véletlenül beleborzolt egy alvó madár színes tollába. A madár felriadt.
   - Ej, de megcsiklandoztál, te huncut! Hanem azt meg kell hagyni, hogy finom ujjú szélgyerek vagy, nem olyan goromba, mint a Süvöltő meg Orkán, akik elkeserítik az életünket.
   - Ó - lehelte a kicsi szél -, te vagy az első, aki ilyen kedveset mondasz nekem. Pedig a nagy szelek családjában én senki sem vagyok. Még rendes foglalkozásom sincsen. Ezen aztán a madárka csettegve-csattogva nevetni kezdett:
   - Foglalkozás? Minek az egy szélnek?
   - Mi sem hiába járjuk a világot - magyarázta a szélfiú. - Esőket hordunk, földeket szárítunk, megfésüljük az erdőket. Akad munka bőven. Csak én nem értek semmihez.
   Életében először akkorát sóhajtott, hogy a bükkfaágon lógó, ezüstös jégcsapok csengvebongva megzendültek tőle. Mintha ezüstcimbalom szólalt volna meg az erdő álomszerű csendjében.
   - Mi volt az? - kiáltott egy harkály.
   - Mi? … Mi? … Mi? … - kérdezték sorban a cinegék.
   - Muzsika? - ujjongott fel a színes tollú madár. - Hiszen ez a szélfiú muzsikálni tud!
   - Ugyan, dehogy! - szabadkozott ijedtében a kicsi szél, de a madarak körülvették.
   - Próbáld meg még egyszer! No! Próbáld csak meg, és muzsikálj nekünk!
   A faágon csillogott, villogott a jégcsapsor, és a szellő legfinomabb érintésére kristályhangon zenélni kezdett. A szélfiúcska borzongva, remegve próbálgatta az ezüstös erdei hangszert, azután egyre bátrabban futtatta rajta az ujjait, egyre ügyesebben ütögette őket. A fehérbe dermedt erdő ágai között csengeni-bongani kezdett a szépséges muzsika, mintha hótündérek ezüsthegedűn és fagymanócskák üvegsípokon játszottak volna. Attól kezdve vidám lett a didergő madarak élete. A cimbalmozó szélfiúcska egyre szebben muzsikált nekik. Alvó mókus, alvó medve nem is sejtette, mitől álmodik szépet, mert még az odú mélyére is bekúszott a kedves dallam.
   - Milyen könnyű lesz így kivárnunk Tavasz tündér jöttét! - csivitelte a színes tollú madár.    Szélfiúcska felfigyelt:
   - Ki az a Tavasz tündér?
   - Ó, hát nem tudod? Csodálatos, jóságos hatalom, akinek egyetlen napfényes mosolyától újjáéled minden. Megmozdulnak az alvó csigák, kibomlanak a rügyek és édes lesz a virágok kelyhe. Alig várjuk, hogy vidám dalunkkal köszönthessük őt!
   - Én is köszönteni szeretném, ezüstmuzsikával! - ujjongott a kicsi szél, és attól kezdve még többet gyakorolt a jégcsapokon, kora reggeltől késő estig. Amikor pedig az erős vihartestvérek zúgva elrepültek a világ más tájaira, ő szép csendesen meglapult, és ott maradt az erdőn. Nem is akart már hófúvó lenni, mert így sokkal boldogabb volt. Egyszer aztán elérkezett a nagy nap! Ragyogó napfény árasztotta el a tájat, és a madarak hangos csiviteléssel hirdették:
   - Itt a tavasz! Jön a tavasz!
   A szélfiúcska boldog sietséggel futott az ezüstcimbalomhoz, hogy eljátssza rajta a legszebb dalt, amit megtanult. És akkor … ó, jaj! … képzeljétek, a sok fénylő jégcsapnak nyomát sem lelte! Az első napsugártól mind leolvadtak a bükkfaágról. Az erdő madárdaltól zengett, a vizeken új fények cikáztak, csak a szélfiúcska érezte úgy, hogy mindjárt utolsót sóhajt keserűségében. Lám, mégis igaza lett a gúnyolódó viharszeleknek: nem való ő másra, mint védett kertek alján ingecskeszárogatásra.     Sírdogálva rejtőzött el a borzongó bokrok közé, amikor hirtelen meleg hang szólította:
   - Hol vagy, szélfiúcska? Ne bújj el előlem! Mindent tudok rólad, elcsiripelték a madarak.
   No hiszen, erre még jobban elszégyellte magát a kicsi szél, és el akart illanni, de hipp-hopp! … innen is, onnan is kéklő ibolyák álltak az útjába:
   - Vidd el az illatunka! … Vidd el a sóhajunkat!
   Körös-körül nevetett az egész világ, de nem csúfondárosan és gúnyosan, mint a téli szél rakoncátlan szélgyerekei, hanem kedvesen, biztatóan és boldogan. Legszebb volt mégis a Tavasz tündér mosolya.
   - Éppen ilyen dudorászó szellőcskét kerestem - mondta. - Légy az én hírnököm, szaladj mindenütt előttem, és súgd a fülébe mindenkinek, aki nem hiszi, hogy nemcsak a vihar erős, hanem az is, aki muzsikál, simogat, ringat…
   A kis szélfiú azóta is a tavasz hírnöke. Ő hozza el az első virágillatot a városokba. Ha találkoztok vele, biztosan megsimogatja a hajatokat.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése