2015. január 15., csütörtök

Mészöly Miklós: Tréfás mese

Hiszitek, nem hiszitek – kimentem egyszer egy nagy-nagy erdőbe, amelyikben egyetlen fa se volt.
    Ennek a nagy-nagy kerek erdőnek a legkisebb sarkocskájában három szalmaszálból akkora tüzet raktam, hogy egyszeribe nappali világosság támadt.
    Igen ám, csak én aludni szerettem volna – s ki fia tud világoson aludni?
    Fogtam magam, elballagtam a kiszáradt patakhoz, a lyukas kalapomat csurig megmerítettem, és hordónyi sok vizet a tűzre hintottam.
    Na, elaludt a tűz. S akkor én is lefeküdtem.
    De ki fia tudna párna nélkül elaludni?
    Én bizony nem tudtam. Azt mondtam hát a Fakó lovamnak, hogy: „Cic! Cic! Ide gyere!” S az oda is jött menten, én meg a fejem alá raktam párnának.
    A Fakót. A nyerget meg kipányváztam.
    És horkoltam, horkoltam reggelig, pedig le se hunytam a szemem.
    Hát amint reggel felébredek: uccu, Fakó, hol a nyereg?! Talán megették az egerek? Nem találom egyiket se. Belenézek a jobb zsebembe: semmi. Belenézek a bal zsebembe: semmi.
    Végre aztán belenéztem a lyukas kalapomba – s mit látok!
    Ott aludt a Fakó nyergestül-mindenestül, még a patkója is ezüst volt. Örömömben akkorát rikkantottam, hogy még a saját hangomat se hallottam meg.
    De meghallotta egy kicsi madár – azt hiszem, mókus volt –, és ijedtében úgy elkezdett futni, hogy mindjárt feldöntötte a legelső csipkebokrot.
    Hej, ez volt ám csak mulatság!
    Úgy hullott a csipkebokorról a dió, hogy majd agyonvert a mogyoró.
    Akkor odajött egy vén banya, és rám kiabált:
    – Mit csinálsz, te istenadta Pistája? Mit ásod azt a répát, retket, csicsókát? Hiszen nem neked ültettem az ugorkát!
    És rettenetes mérgiben felkapott egy tököt, hozzám vágott egy dinnyét, majd eltörte a lábam, pedig a fejem találta.
    Ezt már aztán én is megsokalltam. Hátamra kaptam a Fakót, felpattantam a nyeregre, és meg se álltam a Tiszáig.
    Ott mindjárt találtam egy embert, aki nagy, teli iszákból sora eregette vissza a vízbe a halat.
    Kérdem tőle: mit csinál? Azt mondja, halászik, lakodalom készül náluk, nincsen mit egynek, hát majd esznek halat.
    Ez éppen kapóra jött nekem, úgyis nagyon éhes voltam – meghívattam magam a lakodalomba.
    Mikor már egy hal se volt az iszákban, mondom az embernek:
    – Most már eleget halászott, főzhetjük a paprikást!
    – Igen ám – mondja ő –, de előbb át kell mennünk a Tiszán.
    Jaj, jaj, de hogyan, mikor egyőnk se tud úszni! Ezt is kiokoskodta: volt a zsebemben egy dió, azt kétfelé vettem. Egyik volt a hajó, a másik az evező. Úgy áteveztünk Tiszán, hogy csupa por lett a lábunk. Még a Fakó lovam aranypatkója is sáros lett a térdig érô hótól.
    Aztán szerencsésen megérkeztünk. A Tisza partján volt egy ház, ott sütötték-főzték a hurkát, ott ülték a lakodalmat. A menyasszonyt Jancsinak hívták, a vőlegényt Julisnak. Három napig állt a bál, és olyan temérdek töltött káposztát ettünk, hogy még most is csikarja a hasamat a tökmag!
    Végezetül felszántottuk a Tiszát, vetettünk bele lúdfüvet, nyúlfüvet, fenkövet, s mire megjött a tél termett is az három kéve bidres-bodros, cikkes-cakkos, salamánkos pogácsát!
    Így volt, nem másképp!
    Aki a mesét egy hallásból ugyanígy elmondja, ügyesebb, mint én.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése