2015. január 21., szerda

G. Joó Katalin: A néma hercegnő

Hol volt, hol nem, ott, ahol az Óperencia folyócska folydogál és beleérkezik az Óperenciás tengerbe, egy szép kastélyban élt egyszer egy király. Ennek a királynak volt egy lánya, Füzike. A hercegnő olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Jöttek is a kérők szép számmal, de a hercegnő éles nyelve elűzte őket. Mindenkire volt egy gúnyos megjegyzése. Egy nap megérkezett a Fekete herceg.
   – Ni, ennek meg akkora orra van, mint Mátyás királynak! – mondta Füzike.
    A herceg apja varázsló volt, így ő is sok varázsos fortélyt eltanult tőle. Így szólt:
   – Kigúnyoltál, ezért meglakolsz! Mától ne tudj megszólalni!
   Azzal elviharzott. Füzike kacagott egyet, épp szólni akart, de több hang nem jött ki a torkán. Hiába jöttek orvosok, nem tudták meggyógyítani. A városban élt egy százesztendős anyóka. Nosza, befogatott a király a hintóba, s oda hajtatott. Az a hír járta, hogy ő mindenre tud megoldást. Miután a király elmesélte lánya történetét, a néne így szólt:
   – Felséges királyom! Messze az Üveghegyen túl, de még az Óperenciás tengeren is túl, van egy ország, aminek Csodaország a neve. Még az én dédanyám mesélt róla. Itt szinte minden bajra van orvosság. Meg kell keresni a Csodapatakot, inni kell három kortyot a vizéből. Utána a Csodagyümölcsöt termő fáról egy gyümölcsöt meg kell enni. Ezután a Szépen szóló madárkát kell háromszor megsimogatni. Ez a gyógyír a lányod bajára. Ezek csak akkor hatnak, ha a lányod megy oda. Mit sem ér, ha ezeket idehozatod. Adok három pár cipőt, ezt vigye magával, mert szüksége lesz rá.
   A király szomorúan ment vissza a palotába és töviről-hegyire mindent elmesélt a lányának.     Felnyergeltek neki egy szép paripát, tettek neki enni-innivalót, bepakolták a három pár cipőt is, amit az anyóka adott. Volt nagy sírás, amikor a király útjára engedte leányát. Ment, mendegélt, egyszer csak megpihent egy fa árnyékában. Elővette elemózsiáját, ekkor egy madárka repült a fára.       Keservesen csipogott. Rászállt a lány vállára, esdeklő szemmel nézett rá. Gondolta Füzike, biztos éhes, hát adott neki enni, markából pedig megitatta. A madárka hálásan nézett rá. Innentől kezdve felette repült vagy a vállán utazott.
   Eltelt hét nap, hét éjszaka, végre megérkeztek az Üveghegy lábához. Ott a királykisasszony leszállt a lováról. Felvette a cipőt, amit az anyókától kapott, s elindult megmászni a hegyet. Véres lett a keze, mire felért. Véres lett a lába, mire leereszkedett a másik oldalon. Elvásott az első pár cipő, azt elhajította. A zsákjából elővette a második pár cipőt, s miután ettek-ittak, a madárkával tovább mentek a tenger felé. Mikor odaért, gondolkozott Füzike, hogy is kelhetne át az Óperenciás tengeren.    Ekkor a madárka hangosan csipogni kezdett, s elvezette a lányt egy kis kunyhóhoz. Ott élt a révész, aki jó szívvel átvitte a néma lányt a tenger másik partjára. S megérkezett végre Csodaországba. Itt minden üde zöld volt. Ment, mendegélt a lány, a madárka vidám követte. Hamarosan találkoztak egy vénséges vén öregemberrel. A szakálla a földig ért, ő igazította útba a lányt, hogy merre menjen tovább, hol találja a Csodapatakot és a Csodafát. A Csodapatakból kortyolt három kortyot, s érezte, hogy milyen jó a torkának, s suttogva megszólalt:
   – Kedves madárkám, köszönöm, hogy idáig elkísértél!
   A madárka vidáman három kört tett a feje fölött. Pihentek egy cseppet, s indultak is tovább. A Csodafa egy kőhajításnyira volt. Füzike leszakajtott egy gyümölcsöt, s jóízűen megette. A madárkának is adott egy falatot.
   Érezte, hogy most már nem csak suttogva, hanem halkan is tud szólni.
   – Madárkám, olyan jó, hogy itt vagy!
   Ekkor egy gyönyörű madár szállt a fára. Trillázni kezdett. Rászállt Füzike kezére, aki háromszor megsimogatta.
   – Köszönöm madárka, hogy megsimogathattalak!
   S kacagni kezdett, úgy örült, hogy visszajött a hangja. Az őt kísérő madárkát is megsimogatta.
   – Még van egy pár cipőm, az talán kitart, míg átérünk az Üveghegyen, ott majd a lovammal megyünk tovább. Ugye, velem jössz?!
   A madár így szólt:
   – Nem lesz szükség a cipődre!
   Azzal megrázta magát, s hát uramfia, a Fekete herceg állt előtte.
   – Gonosz voltál velem, de mióta megláttalak, nem tudtalak elfelejteni. Azért kísértelek, nehogy bajod essék. Ha elfogadod, hazaviszlek a táltos paripámon, és elveszlek feleségül. Ezt a cipőt pedig tedd el emlékbe, hogy mindig eszedbe jusson, hogy nem szabad másokat kigúnyolni, kinevetni. Soha ne ítélj elhamarkodottan, s ne bántsd azt, aki más, mint te!
   Füzike elpirult, lehajtotta a fejét. Már szégyellte, hogy csúnyán elbánt a kérőivel.
   – Örülök, hogy megbocsájtottál, s nem haragszol már rám. Tanultam a leckéből, ásó, kapa, nagyharang válasszon el tőled.
   Felpattantak a paripára, s két szempillantás alatt ott voltak az apja palotájában. A király nagyon megörült a lányának, de még jobban annak, amikor elmesélte, hogy többet nem gúnyolódik senkivel.    Nagy lakodalmat csaptak. A cipőt bekereteztették, s a palota tróntermébe rakták, hogy mindig szem előtt legyen. Igaz volt, mese volt...



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése