2015. december 20., vasárnap

G. Joó Katalin: A kis Hótündér

   Egyszer volt, hol nem volt, messze valahol Jégországban élt egyszer egy Hókirálynő és sok-sok apró hótündér. A Jégpalotában, ahol éltek, főleg télen nagy volt a sürgés-forgás. Ilyenkor bizony nagyon sok dolguk volt a kis hótündéreknek!
   Az ő feladatuk volt, hogy beborítsák a földet hóval, és szebbnél-szebb hópehelymintákat találjanak ki. A jégteremben ültek, rajzolgattak, tervezgettek, vagy épp hintették a földre a havat. Csak egy Hótündérke nézegetett szomorúan az ablakban. Arról álmodozott, hogy csak egyszer, csak egyetlenegyszer, lemehessen a földre az emberek közé! Hiába kérlelte a Hókirálynőt, ő bizony hajthatatlan volt.
   – Kedves Királynő, annyi szépet látok a földön ilyenkor karácsony környékén, engedj le az emberek közé, hadd sétálhassak közöttük! Mindenki olyan boldog, mindenki olyan vidám... Olyan jó lehet a földön élni! Itt csak unatkozom! Csak rajzolgatok, csak havat szórok...  már annyira szeretnék valami mást csinálni!
   Addig-addig könyörgött, míg a Hókirálynő megunta, és így szólt:
   – Na, jól van, menj az emberek közé! De majd meglátod, ott se mindenki boldog, ott se mindenki vidám. Az ottani élet csillogó, de előfordul, hogy e csillogásból nem jut mindenkinek. Járj nyitott szemmel, szívvel! Légy jó, higgy az érzéseidben, hallgass mindig a szívedre! Kapsz három napot. Ennyi idő elég lesz az ismerkedésre, nézelődésre. Azonban három nap múlva vissza kell térned, mert különben soha többé nem jöhetsz vissza hozzánk, a földön kell maradnod és játékbabává változol. Mondd ezt a varázsigét háromszor:

Hópihe, hópihe,
szállj ide, szállj ide.
Legyek ott, legyek ott,
ahol lenni akarok!

   – Amikor vissza akarsz jönni, akkor is ezt a varázsigét kell elismételned. Ne feledd! Három nap...  babává változol...
   De ezt már a kis Hótündér nem is hallotta. Már hadarta is a varázsigét. Amikor megérkezett a földre, nagyon örült. Sétálgatott, nézelődött, csodálkozott, hogy mindenki nagy csomagokat cipel, hatalmas fenyőket visznek a lakásokba. Az első és a második nap nagyon gyorsan eltelt azzal, hogy bámészkodott, ismerkedett az emberek lakta világgal.
   Harmadik nap gondolta: mielőtt visszamegy, játszik egy kicsit a gyerekekkel. Ők mennyivel jobb játékot játszanak, mint ők a palotában!
   A gyerekek kíváncsian nézték gyönyörű hófehér kabátját, sapkáját, csizmáját. Az egyik gyerek elkiáltotta magát:
   – Úgy nézel ki, mint egy habcsók! Így akarsz játszani? Ilyen ruhában?
   A többi gyerek is rákezdte:
   – Habcsók, habcsók...
   A kis Hótündér szomorúan tovább ment. Ők nem szokták a palotában bántani, csúfolni egymást. Ahogy sétálgatott, megpillantott két kisgyermeket, akik a játékbolt kirakata előtt nézelődtek. Az egyik szomorúan így szólt:
   – De jó lenne egy ilyen babát kapni! Látod, milyen gyönyörű ruhája van! Hófehér a kabátja, sapkácskája, csizmája...  Olyan, mint egy tündér!
   S ott sóhajtoztak, álmodoztak a kirakat előtt.
   „Úgy látszik, nem mindenki kap olyan nagy becsomagolt dobozokat” – gondolta a kis Hótündér.
   – Milyen jó azoknak, akik kapnak ajándékot karácsonykor! – sóhajtotta a másik gyermek.
   A Hótündér elszomorodott. Szóval mégis csak igaza volt a Hókirálynőnek, hogy a földön nem mindenki boldog, nem jut mindenkinek a csillogásból. Vannak olyanok, akik nem kapnak karácsonyi ajándékot. Ment a két gyermek után, hazáig követte őket. Egy kis házba mentek be, s náluk nem hatalmas fenyő volt feldíszítve, mint a többi házban, hanem három fenyőágacska volt egy vázában, s azon néhány papírdísz.
   A gyerekek gyertyát gyújtottak, s szüleikkel karácsonyi dalokat énekeltek. Ekkor a kis Hótündér a szívében valami különöset érzett...
   Látta, hogy így is boldogok az itt élők. A kis Hótündér már tudta, hogy fog örömet szerezni ezeknek a gyerekeknek. Azzal is tisztában volt, hogy ha nem megy vissza, amikor lejár a három nap, akkor örökre a földön marad, s egy hófehér ruhás, sapkás, csizmás játékbabává változik. Pont olyanná, amilyenről a két gyermek álmodozott. Már csak néhány perce volt, de nem mondta el a varázsigét. Becsöngetett a házba.
   A gyerekek kiszaladtak megnézni, hogy vajon ki csöngethet ilyenkor. Csodálkozva látták, hogy az ajtóban egy gyönyörű hófehér bundás, sapkás, csizmás baba állt. Pont olyan, amilyet szerettek volna...



Csanádi Imre: Karácsony

A karácsony akkor szép,
hogyha fehér hóba lép.
Nem is sárba, ebadta,
ropog a hó alatta.

Hegyek hátán zöld fenyő,
kis madárnak pihenő,
búcsúzik a madártól,
őzikétől elpártol.

Beszegődik, beáll csak
a karácsony fájának,
Derét-havát lerázza,
áll csillogva, szikrázva.

Ahány csengő csendüljön,
ahány gyerek örüljön,
Ahány gyertya, mind égjen 
karácsonyi szépségben.



2015. december 11., péntek

Benedek Elek: Hópehely

Hópehely a magas égből hulldogál,
Felhő mögül egy kis angyal kukucskál.
Fehér szárnyát meglebbenti s lenevet,
Azt vizsgálja: jók itt lenn a gyermekek?


M. Simon Katalin Itt van karácsony!

Alma pincében,
Dió padláson,
Jó bor hordóban,
Itt a Karácsony!

Csengő csilingel,
Szán fut a havon,
Csillag világít,
Szép a Karácsony!

Nagyapó mesél
Betlehem fiáról,
Zeng hálaének,
Szent a Karácsony.



2015. október 4., vasárnap

Tarbay Ede: Ősz- anyó

Kontyos-kendős Ősz- anyó
söpröget a kertben,
vörös-arany falevél 
ripeg-ropog, zörren.

Reggel-este ruhát mos,
csupa gőz az erdő,
mosókonyha a világ,
a völgy mosóteknő.



(Kép: Eva Czapla)


M. Simon Katalin: Ősz

Őszi szellő
Hancúrozik
A mezők fölött,
Pók a szálát
Fonogatja
Az ágak között.

Alma pottyan,
Szilva pattan,
Kopog a dió,
Szőlő érik,
Leve csordul,
Szüretelni jó!




2015. augusztus 2., vasárnap

Fésűs Éva: A szívtelen csiga

   Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül szarvacskáit ki-be nyújtogatva, úgy gyönyörködött benne.
   - Ugye szép, ugye szép? – kérdezte a kék szarkalábaktól.
   A szarkalábak bólogattak, és elismerően énekelték:

Kicsi fehér hófehér
Csigabiga belefér.
Folyosója csavaros,
Kívül-belül takaros.

   Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, hófehér házikója van.
   Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár.
   - Jaj, csigabiga szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert már három pettyemet elrabolták!
   A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit, és azt mondta:
   - Mit képzelsz, Pöttyös! Csupa virágpor a lábad, még behordanád hozzám! Bújj el máshová!
   Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett benne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte. A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak már katicák.
   Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben esni kezdett az eső. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát, csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik e mások az ő szerencséjét. A bogarak a kő alá futottak, rög alá mentek az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött:
   - Csigabiga! Kérlek, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rámszakadt az zápor, és ijedtemben elvétettem az utat.
   - Nincs hely! – szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott.
   - Legalább a hangyatojást hagy tegyem be hozzád, nehogy megázzék! – kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla.
   Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul apró, zöld ernyőnek.
   A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos és mérges.
   - Még tovább viszem a házamat – gondolta – hogy a hangyák se háborgassanak!
   S meg is tette. Fogta, nagy nehezen felemelte a házát, és berakta egy békarokka tövébe.
   - Na, itt jó lesz! – mondta nagy büszkén, és körülnézett.
   Hát képzeljétek el, mit látott! Egy csuromvizes tücsök állt előtte.
   - Kiöntött a lyukamból az eső, és hajléktalan lettem! Ó, ó, cipcirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlenegy estére, amíg a lakásom újra kiszárad! Szép nótával fizetek érte.
   - Még csak az hiányzik! – fortyant fel a csigabiga. Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől te ostoba!
   Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni.
   Útközben találkozott a katicával, és a hangyával is, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát:

Kicsi fehér csigaház,
Kerüld el, ha arra jársz!
Hiába is keresed,
Nincs ott vendégszeretet,
Nincs ott vendégszeretet.

   Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott a csigára. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyos zöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici zöld varázspálcáját, és felkiáltott:
   - Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat! Éjjel-nappal, télen-nyáron, amíg csak élsz. Senki be ne tegye hozzád a lábát!
   A csigának a vére is meghűlt ijedtében. De abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára.    Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem. Kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, és akár-merre visz az útja, le nem teheti soha-soha többé.
   Itt a vége, fuss el véle.


Bencz Mihály: Nyári harmat

Árnyas erdő rejtekén,
fodormenta levelén,
hajnalfényben mi ragyog,
pici csillagdarabok?

Nem csillag az harmat
szomjas madaraknak.
A nap is, ha felkel,
abból iszik reggel.




Tordai Jolán: Anya betakar

Hallod a csöndet?
Elpihent a szél.
Esteli égen
a Hold útra kél.

Alszik az utca,
fű, fa, lombos ág.
Lepke, madárka
már aludni szállt.

Csak egy magányos
fülemüle zeng,
csillagos fényben
esti dalba kezd.

Miért szól az ének?
Altatni akar.
Aludj el szépen,
anya betakar.


2015. július 8., szerda

Osvát Erzsébet: Nyári felhők, csillagok

Felhők úsznak, a kék égen 
felhők úsznak hófehéren, 
mint könnyű kis csónakok,
égi kéken suhanók.

Alkonyatkor észrevétlen tovatűnnek, 
és az égen változik a színpad képe: 
milliárdnyi csillag lép be.
Csillog, villog mindahány 
égi színpad magasán.


(Kép: Eva Czapla)


Fésűs Éva: Az engedetlen napraforgó

   Valahányszor Nap anyóka kerek képe mosolyogva megjelent a keleti égen, a széles mezőben mind feléje fordultak a napraforgó lányok.
   - Figyeljetek a sugaramra, fogadjatok szót meleg szavamnak! – intette őket Nap anyó, és a sárgakalapos, sudár virágok meg is fogadták a jó tanácsot.
   Csak egyetlen napraforgó rendetlenkedett a tábla szélén. Ő is örült a napsugárnak, a szélnek, a nyárnak, de mindennél jobban a kalapjának. Mert csodálatos kalapot viselt! Olyat, mint egy tányér, telis tele pirinyó sárga virággal.
   Igaz, hogy az egész napraforgó tábla minden lánya ilyet hordott, de ez a kis oktondi mégis azt hitte, hogy neki sokkal jobban áll és százszorta szebb, érdekesebb, mint a többiek. Ezért aztán minduntan lehajolt, hogy megnézegesse magát egy eső hagyta kis tócsa tükrében.
   - Testvérke, ne hajolj le olyan mélyen! Fordulj Nap anyó felé! – súgták szomszédjai. – Engedd, hogy sugarai érjenek és szél porozza a virágaidat!
   - Még mit nem, hiszen megfakulnak, elszakadnak! – feleselte vissza a hiú, önfejű napraforgó, és csak azért is mélyebbre hajolt.
   - Hogy tetszem? – kérdezte az arra futó gyíktól.
   - Csinos vagy! – villant fel a gyíkocska szeme, de nem ért rá sokáig csodálkozni, mert sürgős dolga volt.
   - Hát neked hogy tetszik a kalapom? – fordult a napraforgó egy ugribugri cinegéhez.
   - Megteszi – tolta hátra kék sapkáját a cinege, amint szemügyre vette. – De nekem ősszel sokkal jobban fog tetszeni!
   - Micsoda ostobaságot fecsegsz! – sértődött meg a napraforgó. – Nem is tudod, mi a szép!
   - Úgy, úgy! – szólalt meg egy hízelgő hang, közvetlenül a lábánál, és amint lepillantott, ismeretlen virágot látott a szárához simulni.
   - Hát téged mi szél hozott ide? – kérdezte csodálkozva.
- No, ezt eltaláltad! – kacagott az idegen. – Valóban a szél hozott. Bókoló vajvirág vagyok, és a szépséged megigézett, hogy ha megengeded, itt is maradhatok, és mindig csodálni foglak!
   Ez a beszéd már tetszett a napraforgónak.
- Nagyon szívesen látlak! – ujjongott hiú örömében, és boldogan elmosolyodott, pedig egy pillanatig úgy érezte, mintha fájna valahol a gyökere.
   - Testvérke, vigyázz! – súgta ekkor újra egy szomszédos virág. – Ne tűrd meg magad mellett, mert hazugságokat beszél. Kergesd el, és fordulj velünk együtt a nap felé!
   - Ej, hagyjatok már békén, ti irigyek! – duzzogott a napraforgó. – Miért kergessem el, amikor sokkal kedvesebb nálatok? Különben is azt csinálok, amit akarok, arra forgok, amerre akarok!
   Azzal fogta magát, hátat fordított nekik. Északra nézett, ide-oda hajlott, saját összevissza szeszélyét követve, mialatt a többiek engedelmesen követték a nap járását.
Egyik nap telt a másik után. A vajvirág egyre erőteljesebben bólogatta a bókokat, a napraforgó pedig mindig halkabban válaszolgatott. Egyszer aztán hirtelen valami nagy nagy gyengeség fogta el.
   - Mi van velem? – riadt meg, és ijedt sóhajtását végig vitte a táblán a szél.
   - Jaj, szegény testvérkénk! – mondták a többiek. – Ugye, figyelmeztettünk, hogy kergesd el a vajvirágot? Minden erődet elszívja! A gyökeredből él!
   - Hogy kergessem el, amikor úgy belém kapaszkodott?
   - Bizony, most már meg kell várnod, amíg az a piros kendős kislány, aki amott a gizgazt írtja, ideér. Akkor majd sóhajts majd jó nagyot, hogy észrevegye mi a bajod!
   Most bezzeg nem feleselt vissza a napraforgó, hanem megtette, amit a társai javasoltak. A haszontalan vajvirág utolsó bókolását el is vágta a szorgalmas kapaél,  a napraforgó nyomban jobban lett, és vidáman nézett körül.
   - Szerencséd volt – mondták a társai. – De sajnos a kalapodra nem ügyeltél.
   - Már hogyne ügyeltem volna! Hiszen a tiéteken már minden virág tönkrement, csak az enyémen virul.
   - Dehogyis mentek tönkre a virágaink, csak átváltoztak. És nem is kalapot viselünk többé, hanem olajos magocskákkal, gazdag terméssel teli tányért!
   Csakugyan úgy volt.  Az önfejű napraforgó sokáig szólni sem tudott. Dacosan fordult félre, hogy megnézze magát a tócsatükrében és a saját szépségével vigasztalódjék, de a tócsa nem volt sehol.     Régen felszárította a nyári nap.
   - Hogy tetszem? – kérdezte hát izgatottan az arra futó gyíkocskától.
   - Csinos voltál, de már bocsáss meg, most nem tetszel nekem! Valami nincs rendben veled! – állt meg egy pillanatra a gyík, és drágakő szemében részvét villant.
   A napraforgó gyorsan a cinegéhez fordult.
   - Milyen a kalapom? Azt mondtad, neked ősszel jobban fog tetszeni!
   - A többieké igen – bólogatott a cinege, de a tiédet akár el is lehet dobni, hiszen egyetlen valamire való magocska sincs benne. Üres!...
   A napraforgó elsírta magát, ami abból állt, hogy két hajnali harmatcsepp lepergett a leveléről. A cinege megsajnálta és visszanézett.
   - Miért nem fordulsz a nap felé? Még most sem késő, elég melegen sül.
   A napraforgó körülnézett, hogy nem nevetik-e ki a társai, de már mind lehajtott fejjel álltak, délkelet felé fordulva, napraforgószokás szerint, hogy védjék a termést, a kincsüket.
   Engedetlen testvérük fogta magát és szép csöndesen megfordult a nap felé. Napanyó rámosolygott, és mindjárt úgy megmelengette, mintha sohasem lett volna önfejű, engedetlen napraforgó lánya.
   A cinegének igaza lett. A nyárutói fény még megérlelte a magvakat, és ha ennek a napraforgónak nem is lett olyan szép, dús tányérja, mint a többieknek, mégis meg tudta belőle kínálni a cinegéket, és velük együtt örülhetett ennek az őszi kincsnek, talán még jobban, mint azelőtt a nyári ragyogásnak.




Thúróczy Mária: A kertünkben

Ezer virág a kertünkben,
csupa piros, csupa kék,
Nem tudom, hogy 
melyik tetszik,
mert mindegyik csudaszép.

Ezer bokor a kertünkben,
egres, málna, mogyoró,
Nem tudom, hogy 
mit szeressek,
mert mindegyik csudajó.

Ezer madár a kertünkben,
szárnyukon a fény remeg,
Aranypettyes, ezüstpettyes
libbenő kis ékszerek.

Megpihenhetsz a kertünkben,
pad is van a fák alatt,
Nincs messze;
a patak partján,
Mese utca 7 alatt.


(Kép: Eva Czapla)



2015. június 16., kedd

Nemes Nagy Ágnes: Ki ette meg a málnát?

Nagymosást tart medve néni
két kisfia kérve kéri:
„Míg te mosol, licsi-locs,
málnát szed két kicsi bocs”.

Málnát szednek, ha találnak,
kis húguknak, Márikának.
Szép az erdő mindenütt:
szőke nyírfa, sima bükk.

„Itt a bokor, itt a málna,
jaj be édes, tömd a szádba!
Szúr a tüske? Annyi baj!
Bozontos a medve-haj”.

Tele kosár, tele bendő,
két kis bocsnak elegendő.
Elnyúlnak a fa alatt.
„Hé! Lopják a kosarat!”

Felriadnak most a zajra,
néznek erre, néznek arra…
„Jaj! Hová lett a kosár?”
Pamat-fülük égnek áll.

El nem rejti azt a fenyves,
akinek a keze enyves!
A két mackó szétszalad,
Fölverik a bokrokat.

„Nézzünk körül ott, a nyúlnál!”
„Répán élek – mondja Nyúl Pál 
meg káposztalevelen,
Olykor meg is reszelem”.

Róka-asszony mondja: „Mackók!
Málnát nálam mért kutattok?
Mért csináltok galibát?
Többre tartom a libát!”

Sün Sámuel a fa tövében
siklót vacsorázik éppen.
„Nincs ennél jobb eledel!” –
mondja bölcsen Sámuel.

„Mókus! Mókus! Hol a málna?
Nem te vitted föl az ágra?”
„Málna?! Dió, mogyoró,
meg fenyőmag, az a jó!”

Mókus Miklós kedves fickó,
boldog ám a két kis mackó,
mert a fáról leszalad,
s kölcsön ad egy kosarat.

„Nézd csak, nézd csak, ki fut erre?
Senki más, mint Tolvaj Ferke!”
Itt a baj most, itt a jaj!
Egy fatörzsön elhasal,

„Hát szaladjunk most utána?
Nem, ide süss, itt a málna!
Ó, be édes, zamatos,
megszedjük, míg mama mos”.

Tele kosár, tele bendő,
három bocsnak elegendő,
Nincsen otthon már hiba,
málnát eszik Márika.

Itt az este, ágyuk vetve,
alszik három buksi medve.
Medve néni fonogat
így őrzi a bocsokat.



Kányádi Sándor: Napsugár-hívogató

Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búza sárga napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!

Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!


Máté Imre: Gyöngyök

Fűszálakra
Fényes kedvvel
Harmatgyöngyöt
Fűz a reggel.
Ha hozzáér
Kicsi kezed
A sok gyöngyszem
Földre pereg.


2015. június 1., hétfő

Benedek Elek: Az aranypálca

Volt egyszer egy öreg király s annak három fia. A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot-világot látni, de hárman háromfelé. A legidősebb azt mondta, hogy ő megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról ő aranyleveleket szed. A középső azt mondta, hogy ő északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, őneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon.
   Hát csakugyan elindult a három fiú háromfelé, a legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s a híja volt, hogy éhen haljanak.
   Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállott a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyű éhségtől s fáradtságtól leroskadott a sziklára, s elaludott.
   Alszik a királyfi egy napot, kettőt, talán többet is, s egyszer csak érzi, hogy valaki szép gyöngén simogatja az arcát. Fölveti a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt előtte, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Kérdi a leány:
   - Hát te hogy kerülsz ide?
   Elmondja a királyfi úgy, amint történt.
   - Na - mondja a tündérleány -, gyere az édesanyámhoz, az talán ad enni neked s az embereidnek is.
   Hazamennek, s a tündérkirályné - mert az volt a leány anyja - kivesz a ládából egy rózsás keszkenőt, s mondja:
   - Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon!
   Egyszeriben tele volt a kendő étellel-itallal. Aztán adnak mindenféle enni- s innivalót a királyfinak, hadd vigyen az embereinek is. Megköszöni szépen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzik tőlük, el különösen a leánytól, s mondja neki lelkes szóval:
   - Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, s velem jössz te akkor.
   - Gyere, gyere - mondotta a tündér-királykisasszony -, veled megyek akkor.
   S hogy a királyfi el ne felejtse, nekiajándékozta a tündérkendőt.
   Továbbment a hajón a királyfi, s addig mentek, míg egy szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendőt leterítette, s mondta:
   - Tündérkendő, parancsolom, étel-ital rajtad álljon.
   Volt mindjárt étel-ital, bőven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozik, odajön egy öregasszony, s kéri könyörögve, hogy adjon neki egy falást isten nevében. Mondta a királyfi:
   - Csak üljön le, nénémasszony, egyék-igyék, van itt minden, hál’ istennek.
   Leül az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges, szép tündér. Mondja a királyfinak:
   - Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi, mert most ez a kendő nem volna a tied. Nesze, hogy olyan jó voltál hozzám, adok neked egy tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázintod, ott, ahol egy zöld darabja esik le, egy gyönyörű szép kert lesz, ahová egy kék darab esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér darab esik, ott egy nagy palota lesz. De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod: „Kert, tó, palota, tűnjetek el, legyetek megint köpönyeg!” — a kert is eltűnik, a tó is, a palota is.
   Megköszöni a királyfi a szép ajándékot, visszamegy a hajóra, s mennek tovább. Aztán érnek egy másik szigethez. Arra is kimegy a királyfi, ott is leteríti a tündérkendőt, s elkezd falatozni. Amint falatoznék, odajön egy öregember, s kéri könyörögve, hogy adjon valamit Isten nevében.
   Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek-ittak, s vígan voltak.
   - No, te királyfi - mondotta az öregember -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s annyi huszár sétál ki belőle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy országot is elborítnak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak parancsolnod kell nekik: „Vissza!” Szépen a pálcába visszamasíroznak.
   De már tovább nem is ment a királyfi, innét visszafordult hazafelé. Csak annál a szigetnél állott meg, ahol a tündér-királykisasszony lakott. A tündér-királykisasszonyt a hajóra vette, s úgy vitte haza az édesapja országába.
   Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a tenger partjához ért a hajó, akkor szaladott arra az öreg király, s kiáltott messziről a fiának:
   - Vissza, fiam, vissza, csak menjünk arra, amerről jöttél, elvette az ellenség az országomat.
   - De bizony nem megyek én vissza - mondotta a királyfi, s kiszaladott a hajóból a szárazföldre.     Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s hát csak úgy omlott ki a rettentő sok huszár s utána annyi baka, hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott megrázintotta a tarka köpönyeget. Annak a zöld darabjából egy gyönyörű szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó, még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy gyémántpalota, de olyan, hogy messze őcsudájára jártak.
   Hej, istenem, örült az öreg király!
   - Lám, lám - mondotta az öreg király -, mégis te hoztad a legdrágább kincset, édes fiam. A legidősebb fiam hozott arany falevelet, de az ellenség el is vitte; a középső fiam hozott mindenféle drágakövet, egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát hoztál, édes fiam, s lám, ezzel megmentetted az országomat, áldjon meg a jó Isten!
   Hanem egy kicsit mégis megrökönyödött az öreg király. Mit csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, miből tartják el? Mondta is a fiának:
   - Az ország megvolna, fiam, de mindenből kipusztítja ez a sok katona.
   - Egyet se búsuljon, édesapám - mondta a királyfi -, nem kell azokat eltartani!
   S csak kiáltott a katonáknak:
   - Vissza! - s nagy trombita-, s dobszóval mind visszamasíroztak a pálcába.
   No, most már igazán nem volt az öreg királynak semmi búja-baja. Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a tündér-királykisasszonnyal. Azután jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.
   Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


Buda Ferenc: Gólya

Hajlik a fűzfa, földig fátyol,
gólya a vízben térdig lábol.
Most idepillant, most odanéz,
csőribe máris a békavitéz!


Fazekas Anna: Nyár

Felitta a föld,
a friss esővizet,
esőért az erdő,
gombával, fizet.

Húsosak, kövérek,
illatuk fanyar,
színes kalapjuktól,
tarka az avar.

Fehér kucsmagomba,
sárga vargánya,
kerül a vesszőből,
fonott kosárba.


M. Simon Katalin A rét muzsikál

Nyár derekán, nap hevében,
Virágtenger közepében
Szól a muzsika.

Eláll a szél lélegzete,
Elhallgat a fülemüle,
Oly harmónia!

Dongó dongja,
Méhraj zsongja,
Darázs lágyan duruzsolja,
Tücsök cérnahangon cirpel,
A fürj pitypalattyol szépen.

Virágszirmon lepke ámul,
Fűszálon a bogár bámul,
Szöcske táncot jár.
Verőfényes nyári délben,
Mindenkinek örömére,
A rét muzsikál.


(Kép: Eva Czapla)

2015. május 18., hétfő

Szalai Borbála: Harmat cseppek

Hull a hajnal,
hűs harmatja,
rózsa szirmát,
cirógatja. 
Cirógatja,
keltegeti,
gyöngyös pártát,
készít neki. 
  
Gyöngyvirágon,
harmatcseppek,
szundikálnak,
szenderegnek. 
Szenderegnek,
s álmot látnak:
gyöngyöt fűznek,
gyöngyvirágnak.


M. Simon Katalin: Május

Fény csorog a Föld ölébe,
Tarka-barka kötényébe.
Abban fürdik a mező,
A havasi legelő,
Onnan mer a rét virága,
Attól virít szép orcája.


(Kép: William Simpson)


Kányádi Sándor: Mesemorzsa

     Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak már vagy tíz tenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit se leltek.
    – Enni kéne.
    – Enni.
    – Étlen nem lehet menni.
    – Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte a be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának.
     Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna.
    – Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya. – Együk meg itt helyben!
    – Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik.
    – Az egészet megesszük!
    – Nem értelek.
    – Megesszük az egészet.
    – Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület.
    – Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem.
    A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka.
    – Na nézd csak – ümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No majd elosztom én nekik – azzal hamm, a béka bekapta a morzsát.
    Hát azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.




2015. május 5., kedd

Kányádi Sándor: Néma tulipán

Mondanom sem kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincsen illata, az néma.
   Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.
   De ez nem volt mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, „meghallhatták”, merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.
   De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikomillatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.
   Megszeppentek a virágok, amikor a kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tûzön-vízen keresztül viszi.
   De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek.
   Hogy jöhet ahhoz például kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág vagy – rágondolni is rossz – a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?
   Féltékenyek lettek az illatukra.
   Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.
   Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.
   Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.
   A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.
   Hanem elkezdett csodálatosnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.
   Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámulatában. Most is ott áll, kerti törpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.



Antalfy István: Kacsa család

Egy délután kacsa-mama,
úszkálni ment a patakra,
mögötte ment három fia,
három lány, s kacsa-papa.

A pataknál, uccu, nosza,
be a vízbe, kacsa koma,
kacsa-szülők, kacsa-gyerek,
fürödni lám, mind hogy' szeret!

Kacsa-mama így szól: Bátran!
De utánam, csak utánam,
s a kis kacsák tudják, értik,
jó szüleik őket féltik.




Gazdag Erzsi: Fecskenóta

Zeng a fészek
reggel óta,
felcsendült a
fecskenóta:
- Csit-csivit,
csit-csivit!
Itt a tavasz!
Itt van, itt!

Megvan még a
régi ház,
bár megkopott
rajt a máz.
Nosza, rajta!
Fecske módra
kimeszelik
nótaszóra:
- Csit-csivit,
csit-csivit!
Itt a tavasz!
Itt van, itt!



2015. április 21., kedd

Móra Ferenc: A gavallér zsiráf

Bálba készült a zsiráf,
haja, hajdinárom,
legeslegszebb ő akart
lenni mindenáron.
Daliás a termete,
csak a lába görbe,
kedvetelten vigyorog
bele a tükörbe: 
"Peregjen a sarkantyú,
guruljon a tallér,
nincs hetedhét faluban
több ilyen gavallér!"

Az állatkert lakóit
sorba megigézi,
fóka, medve, elefánt
csodálkozva nézi.
Világlátott papagáj
szundít a fa ormán,
az rikoltoz le csupán
csúfolódó formán: 
"Hosszú nyakon rövid ész,
nem vagy te gavallér,
hosszú nyakad kicsit ér,
ha nincs rajta gallér!"

Elszégyenli magát a
hosszú nyakú állat,
felköti a bocskorát,
s a városba vágtat.
Bedugja a fejit egy
divatárus boltba -
tátott szájjal rámered
főnök, inas, szolga.
"Uraságod mit akar?"
"Terem-e itt gallér?
Azzal lesz énbelőlem
divatos gavallér!"

"Van itt ezer milliom!" -
hajladoz a boltos,
három segéd hatfelé
skatulyáért futkos.
Asztalra áll az egyik,
a másik létrára: 
így próbálják a gallért
a zsiráf nyakára.
De erre a nyakra mind
alacsony a gallér -
jaj, nem is lesz belőle
világszép gavallér!

Segítettek a baján
végre móddal-okkal: 
ha egy gallér nem akadt,
betakarták sokkal.
Egyvégtiben tíz tucat
fért el éppen rajta,
gömbölyített, kihajtott,
mindenféle fajta,
lapos, magas, alacsony,
tarkabarka gallér -
nem is volt több a bálon
ilyen szép gavallér!


M. Simon Katalin: Madarat hangjáról...

Kelep-kelep,
sarjad a fű már!
Gólyamadár kelepelve
a fészkére száll.

Csivit-csivit,
virít a tavasz!
Ha csicsergő fecskepáros
nálunk fészket rak!

Pity-patty! –
szól a pitypalatty.
Búza szála, dús kalásza
hűs oltalmat ad!

Csitt-csatt! –
ő a csalogány.
Kert mélyében csitteg-csattog
a cseresznyefán.

Fiú-fiú! –
rikkant a rigó.
Ha szél játszik a lombokkal,
fütyörészni jó!

Kakukk-kakukk,
egyedül vagyok!
Fenyőágon várva párom,
én kakukkolok.


2015. április 13., hétfő

Kányádi Sándor: Meddig ér a rigófütty

Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.
    – No, amíg ezeket felöltöztetem… – szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: – Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.
    Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.
    Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ô aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésre.
    A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty?
    De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.
    – Hát ennek fele sem tréfa – kottyantotta el a korán érő cseresznye.
    – Kerek egy kérdés – gondolta az alma s a körte.
    – Kemény dió! – sóhajtotta el magát a vén diófa.
    A szilva meg se mukkant.
    – Ha legalább egy rigónk volna – savanyodott el a meggy – , akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.
    – Egy rigó, egy rigó.
    – Bár egy rigófiú.
    De nem volt.
    S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben, szorgalmasan rügyezni, levelezni.
    – Mi az a nagy csönd odalenn? – kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.
    – A töprengés csöndje.
    – Miféle töprengésé?
    – Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty.
    – S aki kitalálja?
    – Aranyvirág lesz a jutalma – mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.
    Ültek, és várták az eredményt.
    Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.
    Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.
    Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:
    – Én megmondom, meddig ér a rigófütty.
    – Kicsoda mondja meg? – néztek föl a kíváncsi sombokorra.
    – Én mondom meg – húzta ki magát a sombokor. – Rigótól rigóig ér, és ilyenkor meg körbeéri a földet.
    Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára.
    S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.


Csukás István: Harkály

Erdőn fa van, temérdek,
és minden fán van kéreg,
kéregben sok a féreg,
egymástól nem is férnek.

Jön a harkály, kipi kopp,
kirántja a kukacot,
hosszú csőrrel kopácsol,
bogarat űz, nem ácsol.



Fésűs Éva: Áprilisi tréfa

Fütyörész egy pajkos
szélgyerek,
bolyhos barkaágak
lengenek,
ragadós rügyecskék
bomlanak,
pilleszoknyát szárít
déli nap.
Odafent egy felhő,
csöpp fodor,
égi réten árván
bandukol,
eltévedt a szélben,
pityereg,
könnye futó zápor,
lepereg.
Iszkol a sok hangya,
hazafut,
de mire elérnék
a kaput,
áprilisi zápor
el is áll,
jót nevet a huncut
napsugár!


2015. április 6., hétfő

Gyulai Pál: A szél és a nap

Egykor régen szél urfival
Fogadott az öreg nap: 
Egy vándor köpenyét melyik
Lophatná le hamarabb.

Jött a szél s magát fölfúván
Zúgott-búgott; mint csak tudta,
A köpenyt úgy húzta, fútta.
Hát a vándor mit csinál?
Elébb ugyan félelmében
Ijedten kap fűhöz-fához,
De a köpenyt majd a vállhoz
Szorítgatja s odébb áll.

Mosolyog az öreg nap,
S hő sugárral, fényes-szépen
Megindul a tiszta égen.
Hát a vándor mit csinál?
Lassabban megy, meg is izzad,
A meleget alig állja,
Majd a köpenyt földhöz vágja,
S hogy pihenjen rajt', megáll.

Egykor régen így nyeré meg
Szél urfit az öreg nap;
Többet ésszel, mint erővel,
Igy közel, úgy hamarabb.


Benedek Elek: A királykisasszony cipője

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges szép királykisasszony, de olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
   Jártak is az apja házához hercegek, királyfik a világ minden tájékáról, körülvették a világszép királykisasszonyt, mondtak neki mézesmázos szavakat, de annak ugyan beszélhettek: az egyik fülén be, a másikon ki, nem hallgatott rájuk. Egyhez sem volt egy kegyes jó szava, s mennél jobban bizonyította ez is, az is, hogy így meg úgy tejbe-vajba fürösztgetné, s tenyerén hordaná, ha az õ felesége lenne, annál nagyobbakat kacagott rajtuk, hogy a palota is csengett belé. Volt egy a hercegek s királyfik közt, aki tetszett neki egy kicsit, de ennek sem sok öröme telhetett abban, mert őt még a többinél is jobban kikacagta a szívtelen királykisasszony.
   Hát telt-múlt az idő, a hercegek s királyfik is nagy elszontyolodva ide s tova elszéledtek, kettő-három ha még ott maradt a palota körül. Egyszer - hogy volt, hogy nem, én bizony nem tudom, de gondolom, hogy úgy volt, ahogy volt, hát mondom - az történik, hogy két bolhácska ugrik a királykisasszony tenyerébe. Nosza, a királykisasszony se rest, összeszorítja a markát, s a két bolhácskát beleereszti egy zsíros bögrébe, hogy ott nagyra nevekedjenek. Bizony, ha odaeresztette, ott jó konyhára kerültek, s esztendőre, kettőre úgy megnövekedtek, hogy a bőrükből pompásan kitellett volna egy pár cipellő.
   Mit gondolt, mit nem a királykisasszony, behívatta a mészárost, a bolhákat megnyúzatta, a bőrüket a vargával kicserzette, s a csizmadiával fáintos egy pár cipőt csináltatott.
   Mit gondolt, mit nem ismét, kihirdette ország-világ előtt, hogy aki kitalálja, bármiféle rendű ember legyen, hogy az õ cipője miféle bőrből vagyon csinálva: annak lesz a felesége.
   Bezzeg összegyűltek, verődtek ismét a hercegek, királyfik s mindenféle válogatott legények a világ minden tájékáról, glédába állottak az udvaron, s úgy találgatták, hogy miféle bőrből vagyon a királykisasszony cipője.
   Hiszen mondtak ezek mindenféle bőrt, de egy sem találta el az igazit. Hanem az a herceg, aki egy kicsit a királykisasszonynak is tetszett, fogta magát, felöltözött koldusruhába, valahogy belopódzott a királykisasszony hálókamrácskájába, s ottan elbújt a kályhalyukba, hátha majd este a királykisasszony beszél a szobalánynak a cipőjéről.
   Az bizony éppen úgy is lett, ahogy gondolta. A királykisasszony nagyokat kacagott a sok bolond feleleten, amit egész nap hallott, s azt mondta a szobalányának:
   - Meglásd, soha senki ki nem találja, hogy bolhabőrből van a cipőm!
   - No, azt ugyan nem, míg a világ s még két nap - mondta a szobaleány is.
   Hiszen éppen eleget tudott a herceg. Másnap õ is a többi legények közé vegyült koldusruhában, s mikor a sor rákerült, megmondta egy szóra:
   - Felséges királykisasszony, bolhabőrből vagyon az a cipő!
   Hej, uramisten, elhalványodék színében a királykisasszony, reszketett, mint a nyárfalevél, de a szavát  nem akarta megmásítani, s azt mondta:
   - Eltaláltad, te koldusember, s én a szavamat meg sem másolom: feleséged vagyok ez órától fogvást. Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
   - Jól van - mondá a koldusruhába öltözött herceg -, hát csak vesd le, lelkem, feleségem, szép selyemruhádat, öltözz te is koldusruhába, mert úgy illünk egymáshoz!
   Akart, nem akart, koldusruhába öltözött a kevély királykisasszony, s ment az urával a falu végére, egy piszkos kalibába, ez volt a lakásuk ezentúl. De még ez sem volt elég, az urával reggeltől estig koldulni kellett, hogy járjon, este tüzet rakjon, vacsorát főzzön, olyant, amilyent lehetett, s amilyen kitelhetett.
   Azám, még ez sem volt elég: jön egy hajdú a kalibához, s beszól nagy hangosan:
   - Hé, koldusasszony, eredj tüstént ennek s ennek a hercegnek a földjére kapálni!
   Mit volt mit tenni, elment nagy keserves könnyhullatások közt. Azután az ura is elment, de nem koldulni, nem is kapálni, hanem ment egyenest a palotájába, ott felvette ragyogó cifra ruháját, s úgy ment ki a kapásokhoz. Mert hát az ő földjére küldték kapálni a koldusasszonyt.
Ott a kapásokat egyre biztatta a herceg, a feleségét pedig folyton szidta, becsmérelte, hogy ilyen meg olyan napszámos, földet sem érdemelne vacsorára, nemhogy juhhúsos kását, pedig szegény asszonyról csak úgy csurgott a verejték.
   Na, elkövetkezik a vacsora ideje, asztalhoz ültetik a napszámosokat, s úgy láttam, mint ma, ezüstkanalat, -villát, -kést tesznek mindenkinek a tányérjához. De a herceg még nem elégelte meg, azt akarta, hogy a felesége megemlegesse a kevélységét, megtanított egy napszámosasszonyt, hogy annak a koldusasszonynak csúsztasson egy ezüstkanalat a zsebébe. Hiszen lett haddelhadd vacsora után, mikor az inasok látták, hogy hibádzik egy ezüstkanál!
   Nosza, sorban megmotozták mind a napszámosokat, s hát - Uram Jézus, ne hagyj el! - megtalálták a koldusasszonynál. Hiába szólt, hiába esküdözött, hogy ő nem tette, semmiféle nemzetsége sem volt tolvaj: megfogták s vitték a sötét tömlöcbe.
   No, hanem most már csakugyan elég erős volt a lecke. Alighogy bezárták a tömlöc ajtaját, mindjárt ki is nyittatta a herceg, bement a feleségéhez, aki úgy sírt akkor is, mint a szakadó záporeső.
Ott aztán a herceg szép gyöngén megfogta, s fölvezette a palotába a feleségét. Mondta neki:
   - No, most már ne sírj többet, öltözz fel újra szép selyemruhádba. Lásd, én is felvettem drága szép ruhámat. Mert úgy tekints rám, hogy én voltam az a koldus, akinek te felesége lettél.
   Elmondta aztán azt is, hogy a kályhalyukban hallgatta ki, miféle bőrből való a cipője. Bizony nem tette volna, ha szépszerével hozzámegy vala feleségnek.
   Na, száz szónak is egy a vége, olyan szépen megbékültek s összemelegedtek, hogy öröm volt látni. Én legalább láttam, ti is megnézhetitek bátran.

   Holnap legyenek a ti vendégeitek!


M. Simon Katalin: Méhecske

Gyöngyharmatban megfürödtem,
Kelő napban sütkéreztem,
Szellő kapott szárnyára,
Letett virág szirmára.

A virágport gyűjtögettem,
Nektárral édesítettem,
Hogyha elkészül a mézem,
Jut majd neked is a télen!




2015. március 28., szombat

Szalai Borbála: Csigabiga

Kiszemelt a
csigabiga
egy szép sudár
jegenyét,
s elindult, hogy
mihamarabb
elérje a
tetejét.

Úgy gondolta:
ha felmászik
a jegenye-
fára -
egyszeriben
toronyház lesz
pici csiga-
háza.


Törő István: Szép a tavasz

Szép a tavasz, a tavasz,
szárnyalnak a madarak,
nyargal a szél, tovafut,
megfésüli a falut,

szép a Nap, szép a Nap,
aranytollú, tarajas,
ha kiül a fényes égre,
egész világ örömére.


Verseghy Erzsébet: Sarjad a fű

Mély álmából felébredve
nyújtózkodik a vén medve,
unatkozik barlangjában,
izzad már a nagy bundában.
S ágaskodva, hogy jól lásson,
kikukucskál a nyíláson.
Csodálkozik, szeme mit lát:
megváltozott kint a világ!
Sejlő rügyet dajkál az ág,
sarjadó fű közt hóvirág.,
kizöldül az erdő lombja,
s a vén medve azt brummogja:
Hosszan aludtam a télen,
táncolunk a jövő héten!


2015. március 26., csütörtök

Őri István: Rigóünnep

Tegnap óta
szól a nóta
rigóéknál
nagy a móka.

Rigó papa
rigó mama
csöpp kis rigók
aprók s nagyja
tele csőrrel
mind azt mondja:

Elolvadt a csúnya hó,
jó meleg lett, kedvünk jó
tavasz elmúlt, jön a nyár
gyere hamar,
nagyon várunk
Aranyszemű Napsugár!



G. Joó Katalin: Cseresznyevirág meséje

   Egyszer volt, hol nem, élt egy király, akinek született egy lánya, aki, mivel a cseresznyefák virágzásakor jött a világra, a Cseresznyevirág nevet kapta. A haja mézszínű, a szeme kökény, orcája piros, mint a cseresznye. A király felesége meghalt, így egyedül nevelte lányát. Telt-múlt az idő, Cseresznyevirág egyre szebb lett. Szeretett a kertben anyja virágai közt festegetni, énekelni, furulyázni. Nagyon szép képeket készített, olyan gyönyörűen énekelt, furulyázott, hogy mindenki a csodájára járt.
   Nőtt, nődögélt, majd kérők is megjelentek az udvarban, de a király mindegyik­ben talált valami kivetnivalót. Lánya orcája egyre sápadtabb, szomorúbb lett, mert már szeretett volna már férjhez menni. Dalai is egyre szomorúbbak lettek, aki hallotta, szinte sírva fakadt tőle. A király el is határozta, nem lesz ilyen önző, mégiscsak elengedi a lányát, ha megfelelő kérő jelentkezik. Az udvarmester jelentett is, hogy megérkezett a Bodzavári királyfi. Hívatta is a lányát a király, aki a kertben festegetett. Cseresznyevirág épp indult be a palotába, egyszerre csak elsötétedett az ég, nagy zengés támadt, s ott termett a hétfejű sárkány. Meg­ragad­ta Cseresznyevirágot és huss! elrepült vele.
   Hej, búsult a király, sírt, hogy most mitévő legyen. Így szólt a Bodzavári királyfi:
   – Felséges királyom, én megkeresem a lányát, kiszabadítom, mert amint meg­láttam a festményt róla, egyből beleszerettem.
   A király nagyon megörült, s odaadta a királyfinak Cseresznyevirág furulyáját, hogy azt vigye magával. Ezt a lánya, ha meglátja, tudja majd, hogy segíteni akar neki. Ment a királyfi, hosszú utat megtett már, de hiába kérdezősködött, senki nem tudta, hol lakik a sárkány. Egyszer egy erdőhöz ért, ahol a favágók szorgal­masan dolgoztak, és már sok fát kivágtak. Kérdezi a királyfi, miért vágják ki ezt a rengeteg fát?
   – Az erdőben áll egy vár, annak a gazdája a hétfejű sárkány, s ő kérte, hogy vigyünk annyi fát, amennyiből egy csodaszép vár felépülhet majd, ahova szép feleségét viszi majd.
   A királyfi megörült, mert tudta, jó helyen jár. Ment az erdőbe, megkeresni a várat. Ahogy odaért, bezörgetett. Az ablakon Cseresznyevirág kukkantott ki.
   – Jaj, menj innen, mert a sárkány, ha megjön, felfal téged!
   A királyfi elővette a furulyát, megmutatta, hogy őt az apja küldte, s addig el nem megy, amíg ki nem szabadítja. Cseresznyevirág beengedte a várba, beszélgettek. Aztán az erdőbe visszaküldte a királyfit, nehogy a sárkány észrevegye. Megjött este a sárkány, s azt mondta:
   – Phi, de emberszagot érzek!
   – Á, csak még mindig az én illatomat érzed – mondta Cseresznyevirág.
   A sárkány azt is észrevette, hogy a lány egy napocskát festett a képre, holott addig csak sötét, szomorú képeket készített, de nem szólt. Másnap újra jött a Bodzavári királyfi és azt mondta:
   – Próbáld megtudni, miben tartja az erejét. Hátha így könnyebben legyőzhetem.
   Újra visszament az erdőbe. A sárkány este megint csak azt mondta:
   – Phi, de emberszagot érzek!
   Cseresznyevirág megnyugtatta, hogy csak ő van itt, nincs más. A sárkány át­kutatta a palotát, de senkit sem talált. Látta, hogy aznap még vidámabb, még szebb kép készült, mint előtte.
   Cseresznyevirág azt mondta, hogy azért vidámabbak a képei, mert egyre jobban érzi itt magát. S ha feleségül szeretné venni, akkor minden titkát el kell mesél­nie, mert egy férjnek és feleségnek mindent kell egymásról tudnia. A sárkány­nak jól estek ezek a szavak, s elmesélte, mit szeret enni, inni...
   – Kedves sárkányuram, és az erődet miben tartod?
   – Van egy ládika, abban van egy gyémántos gyűrű, aki azt az ujjára húzza, abba száll át az én erőm – válaszolta a sárkány.
   Másnap jött a királyfi és együtt kezdték keresni a ládikót, de nem lelték. Már esteledett, de hiába keresték, nem találták. Már majdnem feladták, amikor Cseresz­nyevirágnak eszébe jutott, hogy lehet, hogy a sárkány ágyában van, a matrac alatt. Hát, tényleg ott volt! A királyfi az ujjára húzta a gyűrűt, s érezte, hogy egyre erősebb lesz. Jött a sárkány, de bíz alig vonszolta magát, egyre fogyott az ereje.
   – No sárkány – állt elé a királyfi –, az életedet meghagyom, de Cseresznye­virágot magammal viszem.
   Azzal a sárkány egyik táltos lovára pattantak, s huss! elrepültek vele vissza Cseresznyevirág palotájába. Az öreg király sírt örömében, mikor meglátta a lányát. A királyfinak adta a fele királyságát is. Nagy lakodalmat csaptak. Cseresz­nyevirág pedig olyan szép képeket festett, hogy a csodájára jártak más országokból is, és csak vidám dalokat énekelt, furulyázott.

   Tán most is élnek, ha meg nem haltak. Ha látsz egy virágzó cseresznyefát, jusson eszedbe Cseresznyevirág meséje!