2014. december 18., csütörtök

Lukáts József: Karácsony a faodúban

   Kemény tél volt. Heteken át sűrűn hullott a hó, fehér takaró borította a réteket, a fák ágait, elfedte a barlangok száját és a fák üregeit. Az erdei állatok nehezen találtak élelmet, a bátrabbak bemerészkedtek a faluba, és onnan szerezték meg az ennivalójukat.
   Öregmókus már jókor reggel felkelt, apró kezével sokáig kaparta a havat, amíg ajtót tudott vágni az odú behavazott falán. Kíváncsian dugta ki fejét a nyíláson.
   - Mit látsz? Mit látsz? – kiáltotta egyszerre Mótuli és Mókula.
   - Gyerekeket látok – felelte Öregmókus –, akik nagy fenyőfákat cipelnek a falu felé. Vidám gyerekeket báránybőr sapkában, kisbaltával a kezükben, és énekelnek.
   A két kis mókus izgatottan tolakodott az odú bejáratához.
   - És mit csinálnak a fenyőfával? – kérdezte Mótuli
   - Beviszik a lakásuk közepére, és feldíszítik – felelte Öregmókus.
   - És mivel díszítik fel a fenyőfát? – kérdezte Mókula.
   - Olyannal, amit szeretnek! Fényes és díszes dolgokkal, meg édes ennivalókkal.
   - És miért csinálják ezt az embergyerekek? – kérdezte tovább kíváncsian Mótuli.
   - Mert karácsony van, és ilyenkor az emberek megajándékozzák egymást, de legfőképpen a gyerekeket! – válaszolta Öregmókus, de tudta, ez a válasz aligha lesz elég a két fényes szemű, hegyes fülű apróságnak.
   - És az nem lehet, hogy… hogy egyszer mi is ilyen karácsonyt… tartsunk? – kérdezte szepegve Mókula.
   Öregmókus megsimogatta két kis csemetéje fejét, és szó nélkül kiosont az odúból. A méteres hóban el-elsüllyedt. Inkább faágról faágra ugrált. Le-föl járt a szeme, de semmit nem talált. Még ennivalót is alig, ajándékot meg, hajaj… azt aztán végképp nem. Egy varjú éhesen károgott a feje felett.
   Már esteledett, mire Öregmókus beérkezett a faluba. Óvatosan ugrált egyre közelebb a házakhoz, és végül megtelepedett egy faágon, amelyik egy kivilágított ablak előtt hajladozott.
   A szobában csodálatos dolgot látott. Középen hatalmas fenyőfa állt, rajta fényes díszek csillogtak, színes szalagok lengedeztek és apró, tarka dobozok díszlettek. A fa körül ott álltak az emberek, akik a házban laktak: a felnőttek csendesen, a gyerekek nevetve és ugrándozva. Az ablaknál egy hosszú asztalon pedig mindenféle finomság tornyosodott: kerekre formált torta, fonott kalács, aprósütemény, pirosló alma, édes narancs. És ami legjobban megdobogtatta Öregmókus szívét: egy díszes tálban bontott dióbél volt, meg mandula, meg mogyoró, meg mazsola.
   - Nézzétek, egy mókus! – kiáltotta a szobában egy kisfiú.
   - Egészen az ablakhoz nyomja a kicsi orrát! – tapsolt a tenyerével egy kislány.
   - Tetszik neki a karácsonyfánk, meg a díszek a fán, meg a gyertyák fénye, meg az ajándékaink! – kiabálták egyszerre.
   - Azt gondolom, leginkább a dió meg a mogyoró tetszik neki, itt a tányéron! – szólt a gyerekek édesanyja, és az ablakhoz lépett. Kinyitotta az ablakot, öregmókusra áradt a szoba jó illatú melege.
   - Lépjetek hátrább, nehogy megijedje! – szólt a mama.
   - Te pedig gyere beljebb, kis mókus! Vegyél a tálról, amit csak szeretsz!
   Öregmókus szíve a torkában dobogott, de bátran a tál szélére ugrott. Átölelt egy diógerezdet, beleharapott, aztán visszaugrott vele az ablakpárkányra.
   - Biztosan elviszi a kismókusoknak! – suttogta halkan a kislány. Öregmókus még visszament egy szem mazsoláért, amelyet a foga közé kapott, majd magához ölelte a diót, és kiugrott a nyitott ablakon. A gyerekek örömmel integettek utána, és „a mi karácsonyi mókuskánknak” nevezték.
   Öregmókus ugrált az illatozó, édes zsákmánnyal, ahogy csak bírt. Néha letette a diót, előrevitte a mazsolát, és a diót utána vonszolta. Már az odú bejáratánál járt, amikor eszébe jutott valami. „Az ám, szép az ajándék, de honnan szerezzek karácsonyfát? Meg hát, hol van olyan kicsi karácsonyfa, amelyik befér egy mókus házába?”
   Már szinte leszomorodott, aztán gondolt egyet, és visszaszaladt a fenyőfa csúcsára.
   Pár perccel később már ismét ott járt az odú szájánál, és a két visítozó mókusgyerekkel együtt húzott be az odúba egy jól megtermett fenyőtobozt. A tobozt a mókusház legmagasabb helyére vitték, és a talpára állították.
   - Hiszen ez egy toboz! – kiáltották a gyerekek.
   - A toboz a mókusok karácsonyfája! - -szólt Öregmókus. – Ha a toboz megnő, fenyőfa lesz belőle, az pedig az emberek karácsonyfája. Nézd meg az alakját, ugye, hogy már magában rejti a fenyőt?
   Azzal előgördítette az illatozó finom dióbelet és az édes mazsolaszemet. Mókusmama igazságosan széjjelosztotta közöttük, és ő maga odaült Öregmókus mellé, a toboz tövébe.
   A mókusgyerekek az utolsó morzsáig megették a diót is, a mazsolát is. Még játszottak egy kicsit, aztán csendben elaludtak. Mókusmama mosolyogva mondta Öregmókusnak:
   - Mióta mókus vagyok, ilyen szép karácsonyra nem emlékszem!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése