2014. november 13., csütörtök

Petrolay Margit: A harcias kisegér

Volt egyszer egy incifinci kisegér. Egyszer ez a kisegér nagyon megéhezett, de hiába futkosott a pincébe, padlásra, egy morzsányi ennivalót sem talált.
   - Van még öt krajcárunk – mondta az incifinci kis feleségének -, elmegyek a boltba, veszek rajta szalonnát, és úgy jóllakunk, hogy a fülünk is kettéáll tőle.
   - Jaj, ne menj a boltba, kedves párom! – rimánkodott néki az egérasszonyka -, hátha éppen arra sétál a macska, és hamm, bekap egészbe! Ki lesz akkor az én incifinci uracskám?
   Tetszett a kisegérnek, hogy ilyen nagyon félti őt az incifinci kis felesége, de nem akart az asszonykája előtt gyávának látszani, hát kihúzta magát, megpöndörítette két szál bajuszkáját, és így szólt:
   - Ne félts te engem a macskától, incifinci kis feleségem, elbánok én vele, csak kerüljön a szemem elé!

Felszúrom a bajuszkámra,
hazahozom vacsorára,
jó kedvemben vagyok éppen,
ne félj, kedves feleségem!

   - Az bizony jó lesz! – örvendezett az incifinci asszonyka, és odaadta az öt krajcárt a szalonnára.

Jól vigyázz rá incifinci uracskám,
el ne veszítsd valahogy az utcán!
Ne is költsd el a kocsmába,
várlak haza vacsorára!

   Az egérke megígérte, hogy nem veszíti el a vacsora árát, el sem issza a kocsmában, azzal elindult a sarki boltba szalonnáért. Az incifinci asszonyka meg kiült a küszöbre, és úgy leste az uracskáját. Hogy jobban teljék az idő, danolgatott magában.

Az én uram olyan bátor,
nem ijed meg a macskától,
feltűzi a bajuszára,
hazahozza vacsorára.

   Éppen arrafelé sétált egy nagy cirmos kandúr. Meghallotta, mit danol a kisegér.

„Ejha, ez már mégse tréfa,
veszedelmes itt a séta!”

- gondolta magában. Cirmos farkát meglengette, mint a harci lobogót – és elkezdett futni lélekszakadtából. Futott, futott kocsiúton, gyalogúton, s ahol csak meglátott egy macskát küszöbön vagy sövényen üldögélni, odakiáltott néki nagy rohantában:

Gyere, pajtás, szaladj velem, 
nyakunkon a veszedelem! 
Hátam megett egész sereg, 
macskát űznek az egerek.

   Megrémültek ám a macskák, ugráltak le ész nélkül a kerítésről, sövényről, s futottak a cirmos kandúr után, mert ilyet még nem hallottak, hogy az egerek kergessék a macskákat, mióta kerek a világ.
   A kisegér ezalatt megvette a boltban a szalonnát, és sietett vele haza az incifinci kis feleségéhez. De amikor be akart fordulni a sarkon, jaj! Szembetalálta magát a macskasereggel.
   Szegény kisegérnek egyszerre inába szállt a bátorsága. Dehogyis akart ő macskát enni vacsorára! Csak azt nézte, hová bújhatna el hamarjában a rengeteg macskahad elől. De nem talált semmiféle búvóhelyet, hát csak futott toronyiránt. A macskák meg egyből vérszemet kaptak.
   - Hát ez az a harcias kisegér? Ez akar megenni minket vacsorára? Nosza, érjük csak utol, kifordítjuk őt a bundájából! – és a kisegér után vetették magukat, mert szégyellték már, hogy megijedtek egy ilyen incifinci kisegértől. Így futottak végig az utcán, végig a falun, az országúton végestelen végig: elől az incifinci kisegér, utána a nagy cirmos kandúr, a kandúr nyomában az egész macskaármándia: fehérek, feketeék, tarkák, vörösek, cirmosak, fótkásak és kendermagosak. Akkora port vertek, egy lovashadsereg se nagyobbat. Futott, futott a szegény kisegér, s amikor már éppen kifogyott a szusz belőle, elérkezett a nagy Óperenciás-tengerhez.
   - Jaj, mi lesz már most velem? – sírdogált az incifinci kisegér.
   - Úszni nem tudok, repülni sem tudok, mindjárt utolérnek a macskák és kifordítanak a bundácskámból! Jaj, miből veszek magamnak ilyen szép bundácskát, amikor az utolsó pénzemet elköltöttem szalonnára!
   Ahogy ott pityegett az incifinci kisegér, egyszer csak megpillantott a tengerparti fövényen egy ócska kalapot. Egy lyukas kalapot az Óperenciás-tenger partján! Nem sokat tűnődött, miképp kerülhetett oda, kidobták vagy elvesztették, azt se bánta, ki kalapja, huss! Besurrant a kalap alá. Éppen jókor, mert épp akkor ért oda a nagy cirmos kandúr, nyomában a sok éhes macska.
   Mert szörnyen kiéheztek a nagy szaladásban. De a kisegér is jól megéhezett a nagy ijedelemben. Már nem törődött a veszedelemmel, elővett a szalonnáját, kettőbe vágta a bugylibicskájával, s nekilátott csak így kenyér nélkül. A macskák meg ott sündörögtek a lyukas kalap körül, és tanakodtak, hogyan férhetnének hozzá a kisegérhez. Hát ahogy ott sündörögnek, tanakodnak, hallják ám, hogy mit beszél a kisegér a kalap alatt:

Egyik felét most megeszem,
 a többit meg hazaviszem;
Nem kell kenyér, se saláta, 
jó lesz így is vacsorára!

   Meghallják a macskák, összenéznek.
   - No, már ennek fele se tréfa! – s a félénkebbek gyorsan kereket oldottak. A bátrabbak is hátrébb húzódtak, úgy füleltek, mit is mond a kisegér a kalap alatt.
    A kisegér hamar elintézte a maga porcióját, de még mindig éhes volt, hát elővette a maradék szalonnát is, és eszegetni kezdte, közben ezt mondogatta magában:

Megettem az egyik felét, 
fél fogamra se volt elég.
Hadd jöjjön a másik fele,
ne legyen több gondom vele!

   - Még csak ez hiányzik! – kiáltotta el magát a nagy cirmos kandúr.
   - De attól fokhagymás az orrod pajtikám! – Azzal félárbocra eresztette szép cirmos farkát, és elinalt, mintha ott se lett volna. A többi macska meg, fehérek, feketék, tarkák, vörösek, cirmosok, fótkásak és kendermagosak, mind szétszaladt a szélrózsa minden irányába. Egy se akart az egérke vacsorája lenni.
   Az incifinci kisegér meg kibújt szépecskén a kalap alól, és elindult hazafelé az incifinci kis felségéhez.
   A szegényke még mindig a küszöbön üldögélt, várta haza a párocskáját a szalonnával.
   Volt nagy vígság, örvendezés, csókolózás, ölelkezés. Mikor aztán jól kiörvendezték magukat, eszébe jutott az egérasszonykának:
   - Jaj, édes párocskám, de megéheztem a hosszú várakozásban! Itt az ideje, hogy asztalhoz üljünk. Hová is tetted azt a szalonnát?

Jaj, galambom, édes mézem, 
incifinci feleségem.
Megéheztem a csatában: 
mind megettem vacsorára.

   - Egy morzsácskát se hoztál haza? – kérdezte az asszonyka, és egy icipicit elszomorodott, akármilyen büszke is volt a hős uracskájára.
   De nem sokáig szomorkodott, mert a párja megvigasztalta:
   - Sose búsulj, édes feleségem! Örülj inkább, hogy épségben hazahoztam a bundácskámat, mert bizony könnyen ott is hagyhattam volna.
   - Az igaz – hagyta rá az asszonyka -, de azért legalább egy kis szalonnabőrkét hozhattál volna.
   Erre már nem felelt semmit a harcias kisegér, mert hiszen igaza volt az asszonykájának, egy kis szalonnabőrkét azért hozhatott volna.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése