2014. október 12., vasárnap

Jékely Zoltán : A három törpe

   Három törpe: Babszem, Bikkmakk és Borsika vidáman dalolászva ment, mendegélt az erdőben. Babszem szamócát szedegetett, Bikkmakk mogyorót gyűjtött, Borsika pedig, a haszontalan, pillangókat hajkurászott a sapkájával.
   - Hallod-e, Borsika - szólt rá Babszem -, te megint csak lebzselsz, haszontalankodsz, ahelyett hogy télirevalót gyűjtenél!
   De Borsika rá se hederitett.
   - Megvan! - kiáltotta, s éppen ráhasalt egy pilledt pillangóra. Aztán megfogta, s betette egy gyufáskatulyába.
   - Szégyellhetnéd magad! - mordult rá Bikkmakk is.
   - Nem sajnálod az ártatlant? Vagy talán szárított pillangót akarsz enni télen?
   De Borsikának beszélhettek, akár a falnak : fel se vette, csak nyargalászott, szökdécselt a csapongó pillangók után, míg egyszer csak meg nem botlott egy makkban, s orral egy hatalmas tölgyfának esett.
   - Jaj, az orrom! Segítség! – nyöszörgött ott a földön Borsika, és markába fogta megdagadt krumpliorrát.
   - Most megjártad, te semmirekellő! - szaladt oda Bikkmakk és Babszem; talpra állították Borsikát, orrát bekötötték egy nagy piros keszkenővel. Aztán kétfelől belékaroltak s úgy mentek, mendegéltek tovább.
   Addig mentek, mendegéltek, míg egy szép, kies tisztásra nem értek. A tisztás szélén, öreg fák gyökerei alatt forrás csörgedezett, s fent a lombban gyönyörűen énekeltek a madarak.
   - Itt építjük fel a házunkat! - dobbantott egyet Bikkmakk, a botját beszúrta a tisztás gyepébe.
   - Nagyszerű! - lelkendezett Babszem is, s ő is leszúrta a botját.
   De Borsika nem szúrt le semmit. Nem is volt botja. Savanyú képpel nézelődött ott egy darabig, aztán se szó, se beszéd, elillant.
   A madarak meghallották a házépítés hírét, s boldog csivitolással adták tovább egymásnak:
   - A törpék házat építenek! Gyertek, segítsünk nekik!
   Babszem mindjárt hozzá is látott a téglavetéshez. Volt ott víz is, gyep is, sár is elég.
   Bikkmakk cölöpöket, gerendákat, karokat vágott, hogy csak úgy zengett-bongott az erdő a nagy fejszecsattogástól.
   A madarak pedig - surr-burr - ide-oda repdestek, s egymás után dobálták, ejtegették le a tisztásra a finom háncs- és fűcsomókat a fal megkötéséhez.
   Borsika akkor már a forrásnál kuporgott és halászott.
   Bikkmakk es Babszem észrevette, odapiroslott a sapkája.
   - Borsika, te világlustája! - kiáltott oda Bikkmakk. - Hát hol akarsz meghúzódni, ha jő a tél?
   De annak ugyan beszélhettek: egy darabig még kavarta ott a forrás vizét egy pálcikával, aztán egyet ugrott, kettőt szökött, s már csak messziről hallotta a kopácsolást. Egy gyönyörűséges, fecskefarkú pillangó szállt feléje. Borsika lekapta a sapkáját, s nekiugrott a pillangónak. De az okosabb volt, féloldalt elcikázott, csapongva lebegett jobbra-balra, míg el nem nyelte a rengeteg. Oda már Borsika nem merte követni.
   Fordult volna vissza, de az ösvényt a tisztás felé nem találta, s a kopácsolás sem hallatszott, olyan messzire elkalandozott a társaitól.
   - Jaj nekem, most itt pusztulok! - nyöszörgött Borsika, s megindult vaktában arrafelé, ahol a tisztást gondolta.
   De alig lépett hármat, az erdő hirtelen elsötétült, a lombok közt fekete fellegek mutatkoztak - jött a vihar.
   Bumm-bumm-bumm! - bömbölt a mennydörgés, a lombok rémülten zizegtek, a fák recsegtek-ropogtak, hasadoztak, s Borsika azt hitte, mindjárt vége az életének. Futott, futott, ugrabugrált fától fáig, s egy perc alatt bőrig ázott. Végre talált egy jókora faodút, abba bekuporodott mint egy didergő mókus, s várta , várta, hogy elüljön a vihar.
   - Jaj, csak most az egyszer megmeneküljek! - nyöszörögte Borsika. - Jó törpe leszek, dolgos törpe leszek, s többet sohasem hajkurászok pillangókat, míg a pajtásaim dolgoznak.
   Amikor a lombok közt kikukucskált az első csillagocska, Borsika kibújt az odúból, s botorkálva megindult a sötétségben.
   Meg-megbotlott, hasra esett, feltápászkodott – olyan sötét volt, hogy az orráig se látott. Az éjszaka hideg volt, s ő csuromvizesen didergett is, mint a rezgő nyárfalevél.
   Hát egyszer csak mit lát? Mintha piciny ablak világítana előtte, s nem is olyan messzire!
   Borsika szívébe reménység költözött. Addig-addig botorkált, amíg egy takaros kis házhoz nem ért.
   A házikó kéményéből ezüstösen tekergett a füst; belülről vidám nótaszó hallatszott.
   Borsika odalopódzott, bekukucskált az ablakon.
   Hát mit lát? A kemencepadkán ki más ül, mint Bikkmakk es Babszem, saját személyükben! Vajon mitől dalolásznak olyan vidáman?
   “Hát most én hogy zörgessek be? - tanakodott magában Borsika.- Ezek nélkülem építették fel a házat, talán be sem engednek…”
   De szégyen ide, szégyen oda, az éhség és didergés nagyobb uraság, Borsika végül is bekopogtatott.
   - Ki az? – kérdezték belülről.
   - Borsika! - nyöszörgött. - Eresszetek be! Megvesz az isten hidege.
   - Hát gyere be! - hallatszott belülről, a jó meleg kemence mellől, mire Borsika nekibátorodott s belépett. Osszeázva, kéken-zölden, toprongyosan állt meg a küszöbön, sapkáját kínjában egyre forgatta a kezében.
   - No te ágrólszakadt! - kacagtak azok ketten. - Ha most látnád magad a tükörben!... Hát kellett ez neked? Ez aztán jó lecke volt!
   - Segíthetek valamit? - kérdezte fancsali képpel Borsika, s odasompolygott a kemencéhez, hogy melegedjék egy kicsit.
   - Éppen fogytán a fánk - mondta Bikkmakk. - Eredj csak ki az erdőbe, s a bokrok alól, az odúkból s ahonnan még lehet, kotorássz elő valami száraz rőzsét! De el ne kóborolj, mert nem találsz vissza!
    Borsika hálásan surrant ki az erdőbe. Térült-fordult, s nemsokára egy jó köteg száraz ággal állított be; letette a kemence elé, majd leguggolt, tördösni kezdte, s egyet-egyet dobott is a hamvadó tűzre.
   - Ezentúl te gondoskodol a tűzifánkról. Megértetted?- rendelkezett Bikkmakk.
   - És a vízhordásról! - toldotta meg szigorúan Babszem. - A tűzben majd láthatsz elég sok piros pillangót, s a vízben meg keresheted a halakat. De csak munka közben. Megértetted?
   Borsika lehorgasztotta a fejét, s így szólt: - Meg én, hogyne értettem volna meg! Csak mondjátok végre, hogy nem haragusztok rám. Hogy megbocsáttok.
   - Most még az egyszer megbocsátunk - mondta Bikkmakk. - De ha még…
   - Nem, nem, soha többé nem csatangolok el, mialatt ti dolgoztok - vágott a szavába Borsika.
   - Hát akkor szent a béke - mondták a társai. - Most pedig az idő későre jár, s mi sokat dolgoztunk ma, feküdjünk le aludni.
   - Feküdjünk le - motyogta félálmában Borsika.
   Azzal száraz, madárhozta fűből, háncsból, fészektollból puha ágyat vetettek maguknak, leheveredtek, elaludtak - s meg ma is aludnának, ha az éhség hajnaltájban fel nem zavarta volna őket…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése