2014. június 1., vasárnap

Fésűs Éva: A pitypang bóbitája

Tücsök úrfi a hegedűjét hangolta, és körülnézett a réten, hogy melyik virágnak muzsikáljon. Megakadt a szeme a pitypangon. Igazán bájos volt, amint sárga szoknyáját lobogtatta, libegtette, játszi szélben teregette, pipiskedve hajladozott, bogárkáknak bólogatott.
A hőscincér kipödörte hosszú bajuszát, ha arra sétált, de még a harcias szarvasbogár is megszédült a közelében. A pitypang remegett a boldogságtól:
-Ó, de szép lehetek! Mindenkinél szebb!... Mosolyog rám a nap, körültáncolnak a lepkék, és örül a harmatcsepp, amely a szoknyámra hull! Milyen jó élni!
A tücsök naphosszat erről hegedült, és a hiú pitypang öntelten hallgatta. Egyszer aztán még gyönyörűbb akart lenni. Elhatározta, hogy felteszi hófehér bóbitáját, hadd ámuljanak-bámuljanak ezek a botladozó bogarak, és hadd irigykedjék a többi virág, hogy neki ilyen is van!
Vigyázva ringatta pelyhes fejecskéjét, és jó magasra emelte, hogy mindenki lássa. Éppen akkor szaladt arra egy pajkos szellő. Belekapott a fehér bóbitába, megcibálta, és huss! - magával sodorta. Repültek a pici bolyhok szanaszét, szem nem követhette őket. A pitypang ott állt kopasz fejecskéjével a rét közepén, és sikoltozva hajladozott a szél után:
- Add vissza! Hozd vissza! Gonosz szellő, fújd vissza!
De hol járt már akkor az a szél!...
A pitypang gyökérlábaival mérgesen rugdalta a földet:
- A bóbitámat akarom! Hozzátok vissza a bóbitámat!
Könnye hullott, mint a záporeső, úgy szégyellte magát dísztelenségében. A tücsök nagyon megsajnálta és így szólt:
- Ne búsulj kis virág, majd én megkeresem azt a bóbitát.
Azzal mindjárt útnak is eredt. A pitypang pironkodva mélyre hajlott, hogy elrejtse magát a kíváncsiak elől, és türelmetlenül számolgatta a fűszálak zizzenését, amíg a tücsök vissza nem jött. Igen ám, de üres kézzel!
- Ó te ügyefogyott! Hát mégsem találtad meg? - zokogott keservesen a pitypang.
- De bizony megleltem - felelte vígan a tücsök -, csakhogy azt már soha többé nem teheted a fejedre!
- Méghogy én kopasz maradjak? - kiabált a pitypang. - Mi történt a bóbitámmal?
- Minden pelyhén egy-egy magocska vitorlázott, és már valamennyien beleültek a tóparti, puha földbe. Jövő tavaszra kikelnek, és szakasztott olyanok lesznek, mint te.
- Mint én?
- Ugyanúgy teregetik szirom-szoknyácskájukat, örülnek a nyárnak, az éltető napsugárnak. Hát nem csodálatos?
- Hiszen akkor azok az én virág-gyermekeim!
- Úgy bizony. És talán közöttük is akad majd olyan, aki csak szép és büszke akar lenni, semmi több - amíg a bóbitáját el nem viszi a szél.
A réti virágok összenéztek.

A pitypang nem tudott válaszolni, mert valami meleg nedvecske hirtelen a torkára szaladt. Azután a füvek halkan lábujjhegyre álltak, úgy hallgatták a tücsköt, aki újra hegedülni kezdett. És mindenki megértette, hogy miért éppen most hegedüli a legszebbik dalát, amikor az már minden szépségét elhullatta. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése