2014. január 16., csütörtök

Tóth Anna: A titokzatos hóember

   Nagyon szép völgyben lakunk. A hegyek úgy ölelik át a kis falut, ahogyan anyuék szoktak bennünket, gyerekeket.
     Most, hogy sok hó esett, öcsémmel, Marcival a szobánk ablaka elé felállítottunk egy hóembert. Nagy pocakja és szép egyenes tartása jó étvágyú, gazdag emberre hasonlítana, ha fején nem éktelenkedne az az öreg lyukas fazék. Szemei a fáskamrában talált legcsillogóbb széndarabkából vannak. Egyedül sárgarépa orra vöröses színe árulkodik arról, hogy hideg lehet egész nap az udvarunkon álldogálni. Ez a hóember nem akármilyen... Ilyen nincs még egy a Földön. Elárulom, hogy ez egy TITOKZATOS HÓEMBER!
     Minden reggel, amikor felébredünk, odaszaladunk az ablakhoz, hogy megnézzük, ott van-e még a hóember orra a helyén. Ugyanis mindennap eltűnik.
     – Nézd, most sincs ott! – mondta kisöcsém bosszúsan.
     – Öltözzünk fel, és menjünk ki az udvarra, hátha csak leesett, és eltakarja a hó.
     Mikor kiszaladtunk a kertbe, körbejártuk a hóembert, de nem találtunk semmit.
     – Elmondanád, hol van az a szép sárgarépa orrod, amit tegnap kaptál? – kérdeztem csípőre tett kézzel, s közben haragosan ráncoltam homlokomat.
Marcira néztem, és láttam, hogy engem utánozva ő is csípőre tette a kezét, és a nagyobb hatás kedvéért néhányat dobbantott a ropogós hóba a lábával.
     – Az volt a legszebb sárgarépa az összes közül! Miért nem vigyáztál rá?
     A hóember dacosan állt tovább, és nem válaszolt.
     – Na jó, még utoljára hozunk egy másik orrocskát neked, de ha erre sem vigyázol, nem kapsz többet!
     Leszaladtunk a pincébe, és a ládából kiválasztottunk egy szép hosszú sárgarépát.
     – Marci! Ma éjjel lesben állunk az ablaknál. Meg kell tudnunk, mi ez a nagy titok.
     Éjszaka le sem vettük a szemünket a hóemberről. A Hold  éppen rávilágított, és láttuk, hogy  sárgarépa orra még ott van a helyén. Amikor már azt hittük, hogy nem történik semmi, hirtelen egy árnyék átugrott a kerítésen. Óvatosan körülnézett, és egyre jobban közeledett a hóember felé. Az árnyéknak hosszú vékony lábai voltak, s mögötte néhány lépésnyire egy kicsi, gömbölyű valami ugrándozva kísérte.
     Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mi lehet az.
     Aztán láttuk, ahogy az a valami felágaskodik, és szájával kiemeli a helyéről a hóember orrát. Miután letette a hóra, a kis gombóccal megosztva jó étvággyal megették a sárgarépát.
     – Nézd, Marci, egy őzike! – suttogtam öcsém fülébe – De ki az ott mellette?
     – Nem látod, hogy milyen hosszú fülei vannak? – súgta vissza Marci.
     – Tényleg! Ez egy nyuszika! Mennyire éhesek lehetnek, hogyha bemerészkednek idáig. Ki kellene találni valamit, hogy még több ennivalót kapjanak.
     Másnap korán felébredtünk. Amikor újabb sárgarépát szerettünk volna a hóemberre tenni, a fején levő lyukas fazék nagyot kondult.
     A fa mögé szaladtunk, és onnan lestük, hogy mi lehet az.
     Aztán a lukon kikukucskált egy cinegemadár. Biztos ott húzódott meg éjszakára a nagy hideg elől. Bent a fazék belsejében nem fújhatta a szél, és egy kicsit melegedhetett is.
     – Adjunk enni a madárkának is!
     Bementünk a házba, és elővettünk két vékonyra vágott szalonnabőrkét.
     – Ez jó lesz szemöldöknek a hóemberre. Amikor a cinege megéhezik, néhányat belecsíp a szalonnába, és már lesz, ami melegítse. De a hóembernek mégsem lehet több orra! Mit csináljunk?
     – Mi lenne, ha kettévágnánk egy almát, és két  piros fület készítenénk belőle? – kérdezte izgatottan Marci.
     – Igazad van. És vághatnánk hosszú csíkokra káposztalevelet. Az lehetne a szakálla.
     – És, ha a fazék alá tennénk szénát, mintha haja lenne a hóembernek? Az jobban melegítené a kismadarat.
     Gyorsan munkához láttunk. Amikor elkészültünk mindennel, észrevettük, hogy a cinege rászállt a fazékon talált bejáratra, aztán hirtelen elrepült.
     – Lehet, hogy nem tetszik neki az új fészek? – kérdeztem aggódva.
     De néhány perc elteltével a kismadár megérkezett, és magával hozta a párját is.
     Vidáman csicseregtek, és nagyon boldogok voltak, hogy rátaláltak az  igazi otthonukra.
     A hóemberről azóta is minden reggelre eltűnnek a zöldségek, de most már nem titok, hogy hozzánk jár lakmározni a nyuszi az őzikével.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése