2013. július 25., csütörtök

Drégely László: Nyár

Süt a nap a rétre,
Házak tetejére,
Árnya sincs a fáknak,
Tűző napon állnak.

Kutak mélye száraz,
Fenekére láthatsz,
Marhacsorda bőgve
Fekszik ottan körbe.

Délibábos égen,
Megfordított réten,
Sehol sincs egy felhő,
Árnyat szövő kendő.


Őri István: Nyári reggel

Csip-csip, kismadár
éledezik a határ

Csip-csip, kismadár
szemét nyitja napsugár

Csip-csip, kismadár
messze hangzó ének száll

Csip-csip, kismadár
felébredt a napsugár

Csip-csip, kismadár
erdő, mező táncot jár

Csip-csip, kismadár
mosolyog a napsugár



Rákos Sándor: Tündér lakik

Tündér lakik ebben a fában,
a gyökerében, a sudarában,
lombjában s leveleiben -
tündér vagy szelíd erdei isten.

Ezért olyan jó ülni alatta,
várni, hogy arcom megsimogassa,
hogy súgjon verset, mert az bizony
rám fér.
De legjobban szeretem csak magáért.




2013. július 22., hétfő

Móra Ferenc: Sündisznócska lovagol

   Mackó bácsi alig törölte meg a száját a délebéd után, kifeküdt a napra szundítani egy kicsit. Már éppen lecsukódott a szeme, mikor hallja, hogy két cinegemadár beszélget a feje fölött a bükkfaágon.
   Azt kérdi az egyik cinege:
   - Csin-csin-csin-csincsere, mi az újság erre? Azt mondja rá a másik:
   - Nincs erre, nincs erre, nincs erre. Ami van is, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér: medvén lovagol a sündisznócska.
   Mackó úgy felugrott erre az újságra, mintha egy kaptár méhecske csípte volna meg.
   - Hej, mordézom adta, mit locsogsz, cinege húgom? Mindjárt hátra kötöm a sarkadat!
   Cinege húgom nem ijedt meg:
   - Szörnyű szél, míg el nem áll, Mackó bácsi, hanem én nem ijedek ám meg tőle. Sündisznócskától hallottam, hogy ő medvén szokott lovagolni. Vele vessen számot, Mackó bácsi.
   - No, majd beszélek én a fejével, csak várjatok vissza! Idehozom azt a rossz portékát, előttetek vallja be, hogy nem mondott igazat.
   Nagy dörmögve ballagott el az erdőszélre, ott lakott a sündisznócska, föld alatt a kastélyában. Most éppen kint ült a küszöbön, a tüskéit fésülgette egy nagy fenyőtobozzal. Ahogy meglátta a medvét, már messziről hujjángatott elébe:
   - Isten hozta, bátyámuram, jaj de örülök, hogy látom! Hogymint szolgál drága egészsége?
   - No, csak hagyd el azt az édeskés beszédet - dörmögött a medve -, egy kis számadásom volna veled.
   - Ráérünk még, Mackó bácsi, arra is. Tessék előbb falatozni valamit. Van egy kis békabecsináltam, maradék egérpecsenyém.
   - Hiába pergeted úgy a nyelved, te szeleverdi! Azt mondd meg inkább, mióta szoktál te medvén lovagolni?
   Jaj, milyen jót nevetett erre a sündisznócska! Hármat is hemperedett kacagtában.
   - Ej, haj, de tréfás kedve van urambátyámnak! Hát már hogy lovagolnék én medvén, amikor azt se tudom, hogy mi az a lovaglás.
   Megint erőt vett rajta a nevetés, hogy csak úgy reszketett bele a tüskéje, de a mackó mérge csak nem engedett.
   - Nagy kópé vagy te, öccse! Te mesélted a cinegének, hogy énrajtam szoktál lovagolni?
Sündisznócska elvisította magát:
   - É-é-én? Azt se tudom, micsoda Isten teremtése az a cinege? Isszák azt, vagy eszik?
   - Ne bomolj, lánchordta, mert mindjárt megrázom a füled.
   - Jaj, Mackó bácsi!
   - Gyere velem a cinegéhez, a szemébe mondjad neki, hogy nem mondott igazat, mert te nem mondtad, hogy medvén szoktál lovagolni.
   - Megyek már, Mackó bácsi, megyek, ahová parancsolja, csak a fülemnek hagyjon békét!
   Elöl baktatott a medve, mellette gurult a sündisznócska. Nem mert szólni szegényke, egy mukkot se, csak a szeme villogott, merre lehet elinalni. Kapta magát, egyszer csak elmaradt, begurult a bozótba. De a medve, hogy nem hallotta a csörtetést maga mögött, mindjárt visszafordult:
   - Hol bujkálsz már megint, te kis gombolyag?
   - Jaj, jaj, Mackó bácsi - könyörgött sündisznócska - nem győzöm én már a menést. Vegyen föl egy kicsit a hátára!
   A medve gondolkozóba esett. Ha a sündisznócska nem bír tovább menni, akkor ő szégyenben marad a cinege előtt. Hát inkább a hátára vette. Hát ahogy tovább mennek, mendegélnek, egyszer csak megint eljajdítja magát sündisznócska a medve hátán:
   - Jaj, jaj, Mackó bácsi, ez így nem jó lesz, mert én innen legurulok, kitörik a nyakam. Pedig kár lesz érte, mert csak ez az egy van. Engedje meg, hogy ide erősíthessem magam.
   - Szaporán, hékás, mert várnak a cinegék!
   Az erdőben a fák tele voltak nőve iszalaggal. Az iszalag olyan futó növény, mint a borostyán. Erős, szívós a szára, mint a zsineg. Erről szakajtott le sündisznócska egy hosszú ágat, azt a medve szájába tette, mint ló szájába a zabolát. A két végit meg a kezébe vette, mint a kantárt.
   - Mehetünk már, Mackó bácsi!
   Kisvártatva megint megszólal sündisznócska.
   - De sajnálom én magát, lelkem Mackó bácsi, hogy úgy csípik a legyek. Mit szólna hozzá, ha elhajtogatnám őket egy mogyorófavesszővel?
   - Jól tennéd, öcsikém!
   Sündisznócskának se kellett több biztatás, letört egy mogyorófa suhogót és olyanokat húzott vele az urabátyja füle tövére, hogy csak úgy sajgott.
   - Hagyd abba, öcsém, itthon vagyunk már! No, híres cinegék, merre vagytok? Most válik meg, ki mondott igazat.
   Jöttek a cinegék, nem is ketten, hanem tizenketten, hogy hírét hallották, mi készül Mackóéknál. De olyan csúfolódást még nem hallott az erdő, mint most.
   - Nini, jön a sündisznócska medveháton!
   - Medvelónak párja nincs!
   - Gyi hő, gyi hő, medve koma, sündisznócska hátas lova!
   A rászedett mackó lehajította sündisznócskát a hátáról s nagy maga szégyenletében úgy bebújt a barlangjába, hogy tavaszig hír se jött felőle. Sündisznócskának pedig soha életében nem esett még olyan jól a békabecsinált meg az egérpecsenye, mint akkor. 





Devecsery László: Nyári este

Minden muzsikál!
Csodaszép, csodaszép!
Ágak közt a fészek
pelyhes menedék.
 
Virágok kelyhében
tündérek ülnek,
s csendesen nékünk,
nékünk hegedülnek.



Lovas Gábor: Katica

Hol alszik a katica?
Erdőben, mezőben -
megpihen a levélen,
elbújik a fűben.

Egész nap csak repdesett,
fáradt már a szárnya -
megmossa a pettyeket
könnyű lesz az álma.

Ott alszik a katica,
erdőben, mezőben -
hintázik a levélen,
álmodik a fűben.




Zelk Zoltán: A kis kertész

Kora reggel talpon vagyok,
kis kertembe kiszaladok,
várnak énrám a virágok,
rózsák, szegfűk, tulipánok.
 
Hogyha beszélni tudnának,
tán jó reggelt kívánnának,
hangos szóval köszönnének
szomszéd kertnek, napnak, szélnek.
 
De én így is értem őket,
látom milyen vígan nőnek,
látom milyen vígan élnek -
színnel, illattal beszélnek.
 
Este alusznak a fák is,
mind elalszik a virág is,
nincs paplanuk, nincs párnájuk,
mégis gyönyörű az álmuk.


2013. július 19., péntek

Kányádi Sándor: Nagyanyó-kenyér


Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér! 


Benedek Elek: A kerek kő

   Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, ahol a kurta farkú malacka túr: volt egy szegény halászember. Ennek a szegény embernek nagyon sok gyermeke volt. Bizony, mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás, hogy: vadász, halász, madarász, üres tarisznyában kotorász; kevés istenáldása volt a munkáján.
     Hanem amilyen ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke sem volt. Mikor aztán a szegény halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához küldött: adjon Isten nevében bár egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz ugyan küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserébe neki adja valamelyik fiát. 
     - Azt már nem teszem - mondta a szegény halász -, ahány gyermekem van, mind egyformán kedves énnekem, egytől sem tudnék megválni.
     Egyszer, mikor már vagy egy hétig alig volt egy betevő falatjuk, elment a halász, s azt mondta a feleségének, hogy addig vissza sem jön, míg egy jó tarisznya halat nem fog. Leült jókor reggel a víz partjára, hol betette, hol kivette a hálóját, de csak akkora hal sem akadt a hálójába, mint a kisujjam. Már be is esteledett, s kerülte a szerencse, mintha csak félt volna tőle.
     "Látom - mondta magában a halász -, hogy mégis hal nélkül kell hazamennem. Istenem, Istenem, mit vacsorálnak ártatlan gyermekeim!"
     Megemelintette nagy búsan a hálóját, s hát olyan nehéz, mintha csak egy nagy kő akadt volna belé. Hiszen nem is volt egyéb. Kő volt, egy kerek kő. Visszafordította nagy haraggal a követ, belenyomta ismét a hálót, s hát, amikor kiemelinté, megint csak az a kerek kő van benne. Most már kivette a követ a hálóból, s jó messzire bedobta a vízbe, hogy többet a hálójába ne kerülhessen. De hiába dobta messzire, az Isten úgy akarta, hogy ez a kő harmadszor is a hálóba kerüljön.
     Hej, mérgelődött a szegény halász, de nem dobta vissza a követ a vízbe, hanem ledobta a víz partjára, s aztán nagy búsan elindult hazafelé. Hanem alig lépett egyet-kettőt, meggondolta magát: ha már halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek követ, hadd karikázzanak vele a gyerekek.
     Fölvette a követ, betette a tarisznyájába, s hazaballagott. Elébe szaladtak a gyermekek, közrefogták, s kérdezték:
     - Mit hozott, édesapám?
     - Egy kerek követ, fiaim, semmi egyebet. Nesztek, játsszatok vele, s felejtsétek a vacsorát!
     A szegény halász már lefeküdt, le a felesége is, de a gyermekek nem tudtak lefeküdni, úgy belémelegedtek a karikázásba. Gurították a kerek követ föl s le a szobában, s nagyokat sikoltottak örömükben, mert a kő mind fényesebb, fényesebb lett. De ezt a halász nem látta, mert a falnak volt fordulva, s úgy sóhajtozott. Egyszer mégiscsak megfordult, s rászólt a gyermekekre: feküdjetek le, már elég volt a játékból. Hanem, amint kifordult a szoba földje felé, hirtelen be is hunyta a szemét, mert olyan erősen fénylett, ragyogott a kerek kő, hogy majd megvakult a nagy ragyogástól. Aztán megint fölnyitotta a szemét, nézte, nézte a követ, szólítja a feleségét is:
     - Nézd, asszony, valami csudakő, úgy ragyog, mint a gyémánt.
     - Jaj, lelkem, uram - csapta össze a kezét az asszony -,ez igazán gyémánt.
     Mindjárt megegyeztek, hogy másnap az asszony elviszi a királyhoz magához a követ, hátha megvenné jó pénzen. Fölkelt pitymallatkor az asszony, kendőbe takargatja a kerek követ, s ment a király színe elé. Ott mindjárt, hogy a palotába ért, vitték a király elé. Köszön a szegény asszony illendőképpen:
     - Adjon isten, jó napot, felséges királyom!
     - Adjon isten, szegény asszony, mi szél vetett hozzám?
     Eléveszi az asszony a kerek követ, s mutatja a királynak.
     - Hát ezt te hol találtad, szegény asszony? - kérdi a király nagy álmélkodással.
     Mondja az asszony, hogy az ura találta a vízben.
     - No, te szegény asszony, add nekem ezt a követ, adok érette ezer pengő forintot. Mert úgy tudd meg, hogy igazi gyémántkő ez.
     A szegény asszony nem szólt semmit, csak köhintett. Azt hitte a király, hogy nem elég neki az ezer pengő forint. Szavát sem várta, mondta a király:
     - Ha nem elég ezer pengő, adok kétezret.
     A szegény asszony megint csak köhintett, úgy meg volt zavarodva, hogy egy szót sem tudott szólani. Dehogy kevesellette az ezer pengőt! Hanem a király megint azt hitte, hogy kevesli, azt mondta hát a szegény asszonynak:
     - Hallod-e, te szegény asszony, nem sokallok én ezért a kőért három zsák aranyat sem. Adod-e ennyiért?
     Akkor már az asszony sem köhintett, hanem biccentett a fejével.
     A király egyszeriben töltetett három zsák aranyat, még szekeret, lovat is adott az asszonynak, hogy hazavigye az aranyat.
     Hazamegy az asszony nagy örömmel, de bezzeg volt öröm a háznál is! Most már gazdagok voltak, nem éheztek többet.
     - Hanem, hallod-e, feleség - mondja a halász -, meg kéne mérnünk az aranyat: hány véka lehet.
     - Igaza van kendnek, meg kellene mérnünk.
     Az ám, de véka nem volt a háznál. Nosza, átszalasztanak egy fiút a gazdag bácsihoz vékáért.
     - Hát nektek ugyan mire kell a véka? - kérdi a gazdag ember csúfondárosan.
     - Az édesapám pénzt akar mérni - mondta a fiú.
     Hej de nagyot kacagott a gazdag ember.
     - Nesze, fiam, itt a véka, majd utánad megyek én is, hadd látom azt a pénzmérést.
     Megy a gazdag ember az öccséhez, s hát csak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Ennyi pénzt még ő sem látott egy csomóban. Kérdi az öccsét:
     - Hol kaptad ezt a rengeteg aranyat, édes öcsém?
     Bezzeg most édes öcsémnek szólította.
     "Megállj - gondolta magában a halász -,most megtréfállak!"
     - Hm  mondja a halász -,ezt nekem a király adta három macskáért.
     - Hát az hogy lehet, édes öcsém?
     - A' bizony úgy, édes bátyám, hogy a király palotájában temérdek sok egér van, de annyi, hogy a király s felséges családja nem tud tőlük sem ebédelni, sem vacsorálni. Meghallottam ezt én jártomban-keltemben, s három macskát elvittem a királynak ajándékba. Hej, ha látta volna kigyelmed, de megörült a király a három macskának! Mindjárt szólította a hopmestert, s megparancsolta, hogy ennek a derék embernek három zsák aranyat adjon a három macskáért.
     Ahogy ezt hallotta a gazdag ember, nem volt maradása, ment haza, s mondja a feleségének, hogy mit hallott.
     - No bizony - mondta az asszony -,ha az az ágrólszakadt három macskát vitt a királynak, viszünk mi három zsákkal.
     - Én is amondó vagyok, feleség.
     Azzal uccu neki, végigjárták a falut, de még a szomszéd falukat is, s ami macskát találtak, mind megvették jó drága pénzen. Mikor három zsákra valót összeszedtek, befogatott a gazdag ember négy lovat, a három zsák macskát feltette a szekérre, s nagy ostorpattogtatással elindult a király városába.
     Megérkezik a városba, ottan is a király palotája elé, megállítja a lovakat, a kocsist otthagyja, maga pedig fölmegy a királyhoz. Bevezetik a király színe elé, s köszön illendőséggel:
     - Adjon isten jó napot, felséges királyom!
     - Adjon isten, gazdag ember, hát téged mi szél vetett ide?
     Mondja a gazdag ember:
     - Egy kevés ajándékot hoztam, felséges királyom. Hallottam, hogy az öcsémnek, a halásznak a felesége is hozott, s jó szívvel fogadta felséged.
     - Jól van, te gazdag ember, de hol van, amit hoztál?
     - Mindjárt felhozom, felséges királyom. Ott áll a szekerem a kapu előtt.
     Lemegy a gazdag ember, hátára veszi a három zsák macskát, s viszi fel a palotába. Eközben a király is összegyűjtötte egész háza népét, hadd lássanak csodát.
     No, jött is a gazdag ember, s ahogy belépett az ajtón, abban a szempillantásban kioldotta mind a három zsákot.
     Hej, Uram, Istenem, mi lesz most! Az a tenger sok macska ellepte a padlót ahány, annyifelé szaladt, nekiugrottak a földig érő tükröknek, ablakoknak, föl az almáriumokra, onnét leverték a drága aranyos poharakat, tányérokat, összetörtek azok mindent. Kiabált a király, sikoltozott a királyné, de még jobban a királykisasszonykák, s egy szempillantásra becsődültek a katonák, hogy lássák, mi történt.
     - Fogjátok meg! - kiáltott a király.
     A katonák azt hitték, hogy a macskákat kell megfogni, pedig a király a gazdag embert értette. Hanem a gazdag ember sem tátotta el a száját, kapott a jó alkalmon, futott le a palotából, s szaladt világgá.
     Holnap, ha hozzátok szalad, legyen a ti vendégetek!






Fecske Csaba: Aranyat rejt a nyár


A nap már hazaszállt:
elfogyó, sárga folt –
Az égi vizekben
fürödni kezd a hold.

Fürödni kezd a hold.
A fűben csöpp bogár.
Végtelen mezőkön
aranyat rejt a nyár.

Aranyat rejt a nyár.
Mezítláb jár a csönd.
A földön béke van,
s fényesség odafönt.