2013. május 9., csütörtök

Benedek Elek: Az aranytulipán

   Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:
     – Édesapám, én elmegyek, s addig vissza nem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom; az lesz az én feleségem.
     – Jól van, fiam – mondotta a király –, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utadban. 
     Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken átal, egyszer csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak:
     – Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok.
     A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondta a halacska:
     – Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, és segítek rajtad.
     A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:
     – Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg.
     Felmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz a szárnyából egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:
     – Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek.
     Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll a forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni.
     Megszólítja a királyfit:
     – Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni.
     A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert.
     – No, te legény – mondotta az öregember –, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad.
     A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn elért egy nagy városba.
     Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város.
     Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle:
     – Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult?
     – Hej, öcsém – mondja a kicsi ember –, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a lány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg ne találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik.
     Mondja a királyfi:
     – Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok.
     Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor ránézett.
     Kérdi a királyfi a törpe embert:
     – Ki ez a leány, bácsikám?
     – Ez a királykisasszony – mondotta a törpe ember.
     Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé.
     Mondotta a királynak:
     – Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.
     – No, fiam – mondotta a király –, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincs több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon.
      Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak:
      – Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié.
      – Nem bánom én – mondta a királyfi –, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgyis pipadohányt sem ér az életem.
     Azzal kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi:
     – Mi bajod, királyfi?
     Mondja a királyfi, hogy mi baja van.
     – Ó, azért egyet se búsulj – mondotta a halacska –, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap.
     Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját, s abba beléugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.
     Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s megparancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeribe odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordul belőle a királyfi.
     Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeribe, s kérdezi:
     – Mi baj, édes gazdám?
     Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím, egyszeribe repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre:
     – Mi baj, mi baj?
     – Tudtok-e valami jó búvóhelyet? – kérdezte a királyfi hollója.
     – Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk – károgott a többi holló.
     Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte.
     Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beléállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.
     Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi:
     – Mi bajod van, édes fiam?
     – Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem.
     – Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?
     – A királykisasszony elől, bátyámuram.
     – Nohát majd én megmutatom – mondotta az öregember –, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. – Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán felfűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába.
     Éppen jött vele szemben a királykisasszony, akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit, meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan:
     – Jaj de szép tulipán! Adja nekem.
     – Nem adom én! – mondotta az öregember.
     – Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.
     – Dehogy adom – mondotta az öregember –, a világ minden sűrű kincséért sem adom. Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt, mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdette, hogy előállhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony.
     Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi felment a palotába. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak igazi hejehuja, dínomdánom.
     Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése