2013. május 9., csütörtök

Benedek Elek: Az aranytulipán

   Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:
     – Édesapám, én elmegyek, s addig vissza nem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom; az lesz az én feleségem.
     – Jól van, fiam – mondotta a király –, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utadban. 
     Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken átal, egyszer csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak:
     – Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok.
     A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondta a halacska:
     – Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, és segítek rajtad.
     A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:
     – Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg.
     Felmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz a szárnyából egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:
     – Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek.
     Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll a forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni.
     Megszólítja a királyfit:
     – Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni.
     A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert.
     – No, te legény – mondotta az öregember –, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad.
     A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn elért egy nagy városba.
     Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város.
     Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle:
     – Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult?
     – Hej, öcsém – mondja a kicsi ember –, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a lány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg ne találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik.
     Mondja a királyfi:
     – Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok.
     Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor ránézett.
     Kérdi a királyfi a törpe embert:
     – Ki ez a leány, bácsikám?
     – Ez a királykisasszony – mondotta a törpe ember.
     Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé.
     Mondotta a királynak:
     – Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.
     – No, fiam – mondotta a király –, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincs több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon.
      Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak:
      – Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié.
      – Nem bánom én – mondta a királyfi –, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgyis pipadohányt sem ér az életem.
     Azzal kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi:
     – Mi bajod, királyfi?
     Mondja a királyfi, hogy mi baja van.
     – Ó, azért egyet se búsulj – mondotta a halacska –, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap.
     Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját, s abba beléugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.
     Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s megparancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeribe odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordul belőle a királyfi.
     Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeribe, s kérdezi:
     – Mi baj, édes gazdám?
     Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím, egyszeribe repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre:
     – Mi baj, mi baj?
     – Tudtok-e valami jó búvóhelyet? – kérdezte a királyfi hollója.
     – Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk – károgott a többi holló.
     Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte.
     Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beléállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.
     Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi:
     – Mi bajod van, édes fiam?
     – Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem.
     – Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?
     – A királykisasszony elől, bátyámuram.
     – Nohát majd én megmutatom – mondotta az öregember –, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. – Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán felfűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába.
     Éppen jött vele szemben a királykisasszony, akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit, meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan:
     – Jaj de szép tulipán! Adja nekem.
     – Nem adom én! – mondotta az öregember.
     – Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.
     – Dehogy adom – mondotta az öregember –, a világ minden sűrű kincséért sem adom. Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt, mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdette, hogy előállhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony.
     Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi felment a palotába. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak igazi hejehuja, dínomdánom.
     Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.





Fecske Csaba: Lepkehívogató


Szállj le, lepke, magot adok!
Ha megeszed, többet adok.

Mint a szirom, szép a szárnyad,

ékessége vagy a nyárnak.
Tarka lepke, szállj kezemre!
Mondd csak, mi szél hozott erre?

Ha majd vége lesz a nyárnak,

hová repít gyönge szárnyad?



2013. május 8., szerda

Benedek Elek: A három kívánság

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember, annak pedig felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.
     Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt miből. Még a víz föl sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel:
    – Hej, feleség, ha tudnád, mi történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván.
    – Ugyan ne tréfáljon kend – mondta az asszony –, talán bizony kincset talált?
    – Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök az erdőből, mit látok az út közepén?    Belerekedt a nagy sárba egy kicsi aranyos kocsi, a kocsi előtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony ült, amilyent még világéletemben nem láttam. Bizonyosan tündér lehetett. Mondja nekem az a tündér; „Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg." „Hát hogyne segíteném?" – mondtam én.
    Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul, mókusostul kikaptam a sárból. Akkor aztán töviről hegyire kikérdezett engem, van-e feleségem. Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e? Mondtam én: biz én szegény vagyok, mint a templom egere. „No bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három kívánsága azonnal teljesül."
    – Hallja-e – mondta az asszony –, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára!
    – Jól van, jól, hát próbáld meg, kívánj valamit.
    – Hát jól van, kívánok. Ó, uram istenem, bárcsak egy rőfös kolbász kerülne ide!
    Abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rőfös kolbász volt szépen összetekeredve.
    – Látod, hogy igazam volt – mondta a szegény ember. – Hanem most már valami okosabbat kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik.
    A szegény ember elővette a pipáját, még volt egy kicsi dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut eszébe. Benyúl a tűzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábos felfordult, s a kolbász kifordult a hamuba. Fölpattan az asszony, elkezd lármázni:
    – Jaj de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nőne ez a kolbász!
    S ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rőfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerivel levenni nem lehetett.
    Hej, uram teremtőm, megszomorodtak mind a ketten, most már mit csináljanak, mit kívánjanak harmadiknak?
    Mondja az ember:
    – Előbb ezt a kolbászt vegyük le.
    Próbálja az asszony, nem tudja levenni.
    – Hát bizony ezt le kell venni – mondja az asszony. – Egy kicsit az orrából lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!
    – De már azt nem engedem!
    – Bizony, ha nem, akkor járjon kend a kolbásszal!
    – De már azt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek!  Istenem, istenem, mit tudjanak csinálni?
    – Tudod mit, asszony – mondja az ember –, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról!
    – Mit gondol kend, hiszen ez a harmadik kívánság lenne?! Pedig én mi minden jót akartam kívánni, sok ökröt, lovat, sok földet, szép házat s mindent!
    – Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Hamar kívánd, hogy a kolbász essék le az orromról.
    Mit volt, mit nem tenni, a szegény asszony mégiscsak azt kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a hamut szépen lemosta róla. Úgy megették egy ültükben, hogy egy falat sem maradt belőle. Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat. Lett aztán ökör is, ló is, lett föld is, lett szép ház is.
    Még ma is élnek, ha meg nem haltak.




Pataki Edit: Csiga vándordala


Éjjel-nappal cipelem a házam, 

élek benne csuda biztonságban, 
járok-kelek, semmire sincs gondom, 
költözésre sose kell gondolnom.
Ahogy növök, nő velem a házam, 
nyáron nyitva, télen rajta zár van,
ellenséget könnyedén kizárok, 
megtalálnak régi jó barátok.
Csigalétem szükség nem zavarja, 
nem pazarlok gázra, se villanyra.
Összkomfortos házikóm szerény bár, 
nem ér ennyit se kastély, se kővár.


Tóth Anna: A tekergő lovacska

- Hapci! - mondta Zénó a ló.
Hátán nem volt ma takaró.
Eső esett, fújt a szél is,
Ugrándozni kiment mégis.

Rákiáltott Pál a lovász:
- Mi van fejedben, tán kovász?
Megfázhatsz most kint a réten,
Ápolhatlak egész héten!

Úgy tett Zénó, mint ki süket.
Erdő felé tovább üget.
A lovász meg fut utána,
De a paci gyorsabb nála.

Fáknak lombja széles ernyő.
Nem ázik már a tekergő.
Ahogy áll az ágak alatt,
Fején nagyot koppantanak.

- Elnézést, de fának néztem!
Szabad bocsánatát kérnem?
Harkály vagyok, erdődoktor,
Beteg fáknak gondját oltom.

- Örülök, hogy megismertem!
Innen moccanni sem mertem!
Eltévedtem, nagy az erdő,
Többé nem leszek tekergő!

- Várjon kicsit, mindjárt jövök!
Magas égig felrepülök.
Istállóját megkeresem,
Aztán útján elvezetem.

Harkály, ahogy megígérte,
Lovacskánkat elkísérte.
Hogyha nem kísérte volna,
Most a mesénk tovább szólna.  




Ünnepi köszöntő

Magyar házban a vendéget szeretettel várják,
pirosra sült, friss cipóval szívesen kínálják.
Ha nincs cipó, ha nincs kalács,
mit tehet az ember?
Köszönti a vendégeket meleg szeretettel.

(magyar népköltés)


Osvát Erzsébet: A kíváncsi kisvonat


Kit-kat, zötyög-zakatol,
mindig megáll valahol.
Ezer pipacs integet:
- Hadd utazzunk teveled!

- Kit-kat-kit, nem tehetem,
tömérdek a gyerekem.
Tovább zötyög, zakatol,
újra megáll valahol.

Száz szemével sokat lát:
fűben ugráló békát,
fenyő csúcsán cinegét,
fülesbaglyot, kék lepkét,
barna mókust tölgy alatt,
szürke nyulat mint szalad.

Tovább zötyög, zakatol.
Megint megáll valahol -
előtte a Balaton.
Mint hattyúk a tavon át,
úsznak fehér vitorlák.

És a parton mennyi sátor!
Tarka, vidám sátortábor.
- Kit-kat - szól a kisvonat:
- Elértem a célomat.
Tovább én már nem megyek!
Végállomás, gyerekek!


2013. május 2., csütörtök

Vlagyimir Szutyejev: Az alma

Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma.
     Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani.
    – Kárr – kár! Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.
     – Hallod-e, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl. – Szakítsd le nekem az almát.
     Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.
     – Köszönöm szépen, Varjú koma! – kiáltotta Nyúl, és fel akarta venni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet és elszaladt. 
     – Hát ez meg miféle csoda? 
     Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.
     – Állj meg, állj meg! – kiáltozott a Nyúl. – Hová viszed az almámat?
     – Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.
     Nyúl odaugrott Sündisznócskához.
     – Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!
     Odarepült hozzájuk a Varjú is.
     – Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!
     Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta: 
     – Ez az én almám, az enyém!
      Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: a Varjú csőrével belecsípett a Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút...
     Ekkor ért oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:
     – Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!
     Azt felelik neki a verekedők:
     – Medve, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.
     Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:
     – Ki találta az almát?
     – Én! – felelte a Nyúl.
     De ki tépte le a fáról?
     – Bizony, hogy én! – károgta a Varjú.
     – Jól van. De ki kapta el?
     – Én kaptam el! – kiáltotta a Sündisznócska.
     – Nos hát akkor – ítélte a Medve – mindhármótoknak joga van az almára.
     – De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.
     – Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.
     Megint egyszerre kiáltották mind a hárman:
     – Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?!
     Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.
     – Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.
     A másodikat a Varjúnak adta.
     – Ez a tiéd, mert te tépted le.
     A harmadik darabot ő nyelte le.
     – Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.
     A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.
     – Ez a tiéd, Medve.
     – Ugyan, miért? – ámuldozott a Medve.
     – Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!
     És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.