2013. április 23., kedd

Móra Ferenc: A nagyhatalmú sündisznócska


   Kerek erdő közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a piros sapkás Harkály mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját:
   - Gyertek ki egy kicsit a friss levegőre, hernyócskák. Fogadom, vissza sem mentek többet, ha egyszer az orrocskátokat kidugjátok.
   S amilyen jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket, ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:
   - Hallod-e, te erdei ács, ki az úr az erdőben?
   Harkály mester máskor erre a kérdésre mindig leugrott a legalsó ágra, szárnya alá dugta a piros sapkáját, s azt felelte alázatosan: - Tányértalpú, lomposfarkú, tipe-topa Mackó!
   Most azonban meg se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről.
   - Hogy ki az úr az erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska.
   Mackó úr akkorát ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre begubództak ijedtjükben.
   - Darázsdárda, méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?
   - Magától a nagyhatalmú Sündisznócskától - hunyorgott le az erdei ácsmester a bozontos fejű nagy úrra.
   De akkorát horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a kis baltáját. Nem is találta meg azóta se, ezért keresi máig is nagy panaszkodva:
   - Hová lett, hová lett?
   Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek, törve-zúzva a bokrokat, amik eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa lépései is azt csoszogták a harmatos fűben:
   - Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócska.
   - No, majd kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának - morogta Mackó úr s egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében Sündisznócska nyaralni szokott. Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan s egy boglárka virágot tartott a körmei között. Annak a tükréből
pedergette hegyesre a bajuszát friss nyírfabalzsammal. De ahogy Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés, hogy menten lekonyult a bajusza.
   - Alázatos a szolga! - nyöszörögte ijedten s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg nyírfabalzsammal.
   - Parancsoljon, urambátyám, egy kis bajuszpedrőt.
   No hiszen egyéb se kellett Mackó úrnak. Világéletében mindig azt szégyenlette legjobban, hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott, ahogy ráförmedt Sündisznócskára.
   - Ohó, kis öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt befelé fordítom tüskéivel a bundádat.
   Sündisznócska ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével:
   - Ami igaz, igaz! Én előlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.
   - No, azt magam is szeretném látni - kacagott Mackó úr akkorát, hogy Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.
   - Állom a szavam - mosolygott Sündisznócska a bajusz alatt. - Mindenkit megszalajtok,akivel találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.
   Azzal elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy dírrel-durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat, jobbra-balra.
   - Fusson, akinek az élete kedves! - sikított Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását!
    A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében a csizmáját.
   - Ez semmi - fújt nagyokat dühében Mackó úr -, azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a patakban nézegeti magát.
   - Fusson, akinek az élete kedves! - visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl a fejét a vízből s úgy eliramodott, mint a nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.
   - Ej, de derék fickó ez a Sündisznócska - mondogatta magában. - Ha ő föl nem riaszt, bizony csúffá tesz Mackó úr.
   Mackó úr pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét:
   - Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora hatalmad még sincs, hogy az erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni. Az erdőkerülő pedig éppen szembe jött velük: Ordas mester, a farkas.
Úgy látszik, hiába kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.
   - Fusson, akinek az élete kedves! - füttyentett Sündisznócska, s Ordas mester már kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan, mint a nap elől a köd.
   - Ejnye, most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha Sündisznócska nem figyelmeztet - gondolta magában. - No, de meg is hálálom neki. Nem eszem sündisznópecsenyét egy hétig. Mackó úr pedig úgy rázta a fejét bámulatában, mint szél a mákot.
   - No, ilyet még álmomban se értem - motyogta kelletlenül. - Hanem, ha csakugyan te vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a pásztort, aki az erdőszélben legeltet.
   Azzal Mackó úr kidugta az ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig olyat sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:
   - Fusson, akinek az élete kedves!
   No, de lett is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy a Mackó úr fejét meglátta, úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.
   Sündisznócska pedig büszkén tekintett hátra:
   - No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?
   Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnak. Úgy elkullogott onnan, mint akit orron vertek. Megijedt a Sündisznócska nagy hatalmától és sohse kérdezte többet senkitől, ki az úr az erdőben.
Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesen pödri a bajuszát, mint azelőtt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése