2013. március 5., kedd

Lázár Ervin: Az igazságtevő nyúl


A Majom éppen a diófán ült, és diót evett. Vidáman köpködte a dióhéjat, dudorászott is, jókedve volt, mert sütött a nap, egyetlen erősebb állat sem járt arra – s végül: evett, hát azt hitte, övé a világ. Aztán meglátott egy hangyát.
   – Hm – mondta rátartian –, miféle légypiszok izeg-mozog ott?
   – Nem piszok vagyok – mondta sértődötten a Hangya. – Hangya vagyok.
   – Az mindegy – mondta a Majom –, tűnj el innen!
   – Miért, zavarlak? – csodálkozott a Hangya. – Éntőlem aztán nyugodtan ehetsz itt ítéletnapig is.
   – Ne feleselj – legyintett nagyképűen a Majom –, mert úgy kupán váglak, hogy!… Milyen napot mondtál az előbb?
   – Ítéletnapot.
   – No, addig fogsz jajgatni!
   – De nekem itt dolgom van – mondta a Hangya. – Nem hagyhatom abba a te szeszélyed miatt a munkám.
   A Majom elképedt, fölhúzta a szemöldökét, és mind a két kezét csípőre tette (közben a farkával is kapaszkodott, hogy le ne essen).
   – Ezt a szemtelenséget! – kiáltotta. – Ide figyelj, te pöttypiszok, piszokpötty, vagy hogy is nevezzelek!
   – Legjobb lesz, ha tisztességes nevemen nevezel – mondta mérgesen a Hangya. – Ugyanolyan jogom van itt járkálni, mint neked.
   A Majom erre már felelni sem tudott, elképedésében egy fél diót leejtett a földre.
   – Jogod? Még hogy jogod?
   – Éppen olyan állat vagyok, mint te – mondta a Hangya.
   A Majom teli torokból nevetni kezdett.
   – Ez megőrült – mondta, és körülnézett, kinek mutathatná meg az őrült Hangyát. De éppen nem járt arra senki.
   – Egyáltalában nem őrültem meg – felelte a Hangya –, igenis, éppen olyan állat vagyok, mint te.
   – Éppolyan erős? – kérdezte gúnyosan a Majom.
   – Éppolyan – mondta a Hangya.
   – Éppolyan gyors? – kérdezte a Majom, és a hasát fogta nevettében.
   – Éppolyan! – mondta dühösen a Hangya.
   – No, gyere – nevetett a Majom –, akkor versenyezzünk!
   – Jó – mondta elszántan a Hangya, és edzésképpen csinált két fekvőtámaszt.
   Lementek a fa alá.
   – Először versenyt futunk – mondta a Majom. – Látod azt a fát?
   – Látom – mondta a Hangya.
   – Az a cél. Háromra indulunk – mondta a Majom, és számolni kezdett.
   Háromra elrohant. Futott a Hangya is, ahogy a lába bírta. Alig került ki öt fűszálat, a Majom már kiabált a másik fától.
   – Hol vagy?
   – Itt – morogta dühösen a Hangya.
   – No látod, bikfic!
   – Kerülgetnem kellett a fűszálakat – védekezett a Hangya.
   A Majom ettől nevetőgörcsöt kapott.
   – Most súlyt emelünk – mondta aztán. – Itt ez a kő, először fölemelem én, aztán te.
   Fogta a követ, földobta a levegőbe, még kiáltott is, hogy „hopplá”, elkapta, és letette a földre.
   – Most te jössz!
   A Hangya nekidurálta magát, nyomni kezdte a vállával a követ, a vér mind a fejébe tódult az erőlködéstől. A kő meg sem mozdult, a Majom vigyorgott.
   – No, most fáramászó-versenyt rendezünk – mondta. – Gyere ide a fa alá, háromra indulunk.
   A Hangya tenyérnyit haladt, a Majom már fönt volt a fa csúcsán.
   – Most megérdemelnéd, hogy eltapossalak, mert szemtelenkedtél – mondta a Majom, amikor lemászott. – Ha még egyszer azt mered mondani, éppen olyan állat vagy, mint én, magadra vess!
   A Hangyának vörös lett a füle a szégyentől. A Majom elfordult, keresni kezdte a fél dióját, amit az imént leejtett.
   – Hol lehet a fél dióm? – mondta félhangosan.
   – Bocsánat – hallatszott ekkor egy hang –, éppen most ettem meg. Nem tudtam, hogy a tied. –    Előlépett a Nyúl, és megemelte a lapulevelet, amit kalap helyett a fején hordott.
   A Majom megörült, hogy végre valakinek elmondhatja a történteket. Még a fél dióval sem törődött.    Amikor az elbeszélés végére ért, a Nyúl hitetlenkedve csóválta a fejét.
   – Csakugyan legyőzted?
   – Talán nem hiszed? – kérdezte sértődötten a Majom.
   – Volt versenybíró? – kérdezte válasz helyett a Nyúl.
   – Nem volt.
   – Akkor nem érvényes – mondta a Nyúl. Ismételjétek meg a versenyt. Én leszek a versenybíró.
   – Nekem aztán mindegy – mondta fölényes mosollyal a Majom.
   – Na, akkor lépjél száz lépést – mondta a Nyúl a Majomnak.
   A Majom lelépte a száz lépést, a századiknál földbe szúrt egy száraz gallyat.
– Ott lesz a cél – kiabálta a Nyúl, a Majom bólintott.
   – Nem akarok versenyezni – mondta ekkor sírósan a Hangya. – Úgyis legyőz. Mégiscsak különb állat nálam.
   – Csönd! A versenyzők nem beszélnek feleslegesen – mondta szigorúan a Nyúl, aztán körülnézett.    – Hol vagy?
   – Itt – mondta a Hangya egy tökmag árnyékában.
   Közben visszaért a Majom.
   – Kezdhetjük – mondta.
   – Várj – intett a Nyúl, és odaszólt a Hangyának: – Lépjél te is száz lépést.
   A Hangya lépett százat, éppen az egyik fűszáltól a másikig tartott.
   – Ez minek? – kérdezte gyanakodva a Majom.
   – Világos, te is száz lépést futsz meg ő is. Mit nem értesz ezen? Az előbb talán nem így csináltátok?
   – De nem ám! – mondta harciasan a Hangya.
   – Akkor nem volt igazságos – legyintett a Nyúl. – Most viszont száz hangyalépés meg száz majomlépés. Ez igazságos lesz.
   A Majom mondani akart valamit, de a Nyúl rászólt:
   – Csönd! Én vagyok a versenybíró!
   Futottak. A Majom még a táv felét sem tette meg, a Hangya már ott volt a másik fűszálnál.
   – Sajnos, lemaradtál – mondta a Majomnak a Nyúl.
   A Majom dühöngött.
   – Majd a súlyemelés dönt! – ordította.
   – Előbb mérlegelünk – mondta a Nyúl.
   – Mit csinálunk? – bandzsított a Majom.
   – Mérlegelünk – mondta a Nyúl, s egyik fülére ültette a Hangyát, a másikra rátett egy kövecskét.
   – Ez fülmérték – magyarázta, s később hozzátette: – Rendben. Éppen egyforma súlyúak.
   A Hangya játszva fölemelte a hangyasúlyú kövecskét.
   – Most te jössz, te is emelj fel egy követ, aminek akkora a súlya, mint neked – mondta a Nyúl.
   – Talán engem is a füledre ültetsz? – gúnyolódott a Majom.
   – Nem – mondta a Nyúl, azzal jól megnézte a Majmot, aztán szemügyre vett egy nagy követ –, ezt szemmértékkel csinálom. Ugyanolyan pontos, mint a fülmérték.
   A Majom erőlködött, még a szeme is kiguvadt, amíg felemelte a követ.
   – A Fülesbagoly kitűnően gyógyítja a sérvet – szemtelenkedett a Hangya.
   – Még egy ilyen megjegyzés, és kizárlak a versenyből! – kiabált a Nyúl. A Hangya a nála kétszerte súlyosabb követ is megemelte, a Majom nem tudta. Ordított mérgében:
   – Majd a fára mászás!
   – Pardon, csak mászás – javította ki a Nyúl, a Majom nem értette. - Ugyanis fára csak te fogsz mászni. Nézzük… – Ezzel nézni kezdte a fát. – Ötször magasabb, mint te – mondta a Majomnak –, ez a fűszál meg ötször magasabb a Hangyánál. Tehát ő erre a fűszálra mászik.
   A Majom kitűnően mászott, ugyanakkor ért fel a fa csúcsára, amikor a Hangya a fűszál tetejére.
   – Döntetlen – mondta a Nyúl. – Ebben valamit javítottál. De az összetett versenyt a Hangya nyerte.
   A Majom akkor már lent állt a földön, elöntötte a pulykaméreg, fölkapott egy husángot, és elordította magát:
   – Megálljatok!
   – Futás – vezényelt a Nyúl, gyorsan fölkapta a Hangyát, és elvágtatott, ahogy a lába bírta.
   Az erdőszélen megálltak, a Nyúl lihegett a fáradtságtól, letette a Hangyát. Egymásra nevettek.
   – Győztünk – mondta a Nyúl.
   És ez igaz is. Győztek! 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése