2013. március 28., csütörtök

Nyuszi papírtányérból

Ehhez a nyuszihoz sem kell sok minden, egy papírtányér, kevés papír, ceruza vagy filctoll:


K. László Szilvia: A legkisebb nyúlgyerek


Húsvét előtt izgatottan készülődnek nyusziék,
egész kosár tojás várja, hogy színesre befessék.
Anyanyuszi, apanyuszi és a nyuszigyerekek
festegetnek, készülnek itt zöld tojások, veresek.
A legkisebb nyuszigyerek ügyetlen még, nem vitás,
eltöri a tojásokat, zöld lesz tőle a lakás.
Mégsem szidják a többiek, így kezdte ezt mindenki,
bizony nehéz mesterség ez, meg kell szépen tanulni.
Hogy a tojás céklalében főzve mindjárt piros lesz,
hagyma héja szép sárgára, spenótlevél zöldre fest.
Tanítgatják tojást fogni, hogy a héja ne törjön,
munka után kezet mosni, rendet rakni a földön.
Így lesz ügyes egy-kettőre a legkisebb nyúlgyerek,
Büszke, hogy már ő is segít, csakúgy, mint a többiek.



Locsolóversek 3.


Fakadó rügy, szellő hozta,
Madár szállt az ablakunkra,
Nagy vidáman azt dalolta,
Itt nyílik a legszebb rózsa.

Jószagú a rózsavizem,
Eljöttem, hogy megöntözzem.
Nesze, nesze, rózsaszál,
Soha el ne hervadjál.

****

Kikeleti hajnal ébresztett fel engem, 
Rózsavizet szedni tündérkertbe mentem. 
Harmatban is jártam, kisbárányt is láttam, 
Ezt neked hoztam, azt neked szántam, 
Mondókámnak vége, adsz- e tojást érte? 

****

Húsvét napi kertész vagyok, 
Kislányokat locsolgatok
A kölnitől felfrissülnek, 
Illatától megszépülnek, 
Hímes tojást, tudom, kapok, 
Boldog húsvétot kívánok!





2013. március 24., vasárnap

Nyuszi ujjfestéssel

Ezt az egyszerű ötletet is a neten találtam, és a héten meg is csináltuk a csöppekkel az oviban.



Befestettem mindkét kezükön három ujjukat - hüvelyk, mutató, középső -, fehér festékkel, rányomtuk a kék papírra, és amikor megszáradt, ráragasztottak két-két fehér papírból kivágott kört, egy kisebbet, abból lett a nyuszi feje, és egy nagyobbat, abból lett a teste:


Utána mindenki megrajzolta a maga szépséges tavaszi képét:





Locsolóversek 2.


Rózsafa tövéből rózsavizet hoztam,
Az lesz ma a legszebb kislány,
akit meglocsoltam!
Kelj föl párnáidról, szép ibolyavirág,
Nézz ki az ablakon,
milyen szép a világ!
Megöntözlek szépen az ég harmatával,
Teljék a zsebem szép piros tojással!

***

Ennek a háznak van egy rózsafája,
a fának egy bimbója,
én a bimbót megöntözöm,
a hímes tojást megköszönöm.

***

Erdőn-mezőn nyitott szemmel,
sok virágra lel az ember.
Én most őket megöntözöm,
Piros tojást megköszönöm.

***

Én kis kertészlegény vagyok,
Virágokat locsolgatok.
Azt hallottam, hogy egy rózsa
El akar hervadni
Szabad-e meglocsolni?
Szépen kérem az anyját,
De még szebben a lányát:
Engedje meg énnékem,
Meglocsolni a haját!


Tóth Anna: Húsvéti készülődés


   Egy kora tavaszi napon nyúl apóék jóízűen ebédeltek, amikor az anyóka szeme rátévedt a naptárra.
   - Nézd, apó! Mára ígértük a tyúkanyónak, hogy elhozzuk a húsvétra szánt tojásokat. Tüstént indulnunk kell, nehogy ránk esteledjen. Én hozom a tojástartót, te meg légy szíves hozd addig a szekeret.
   Amikor már jó ideig gyalogoltak, nyúl anyónak feltűnt, hogy nyúl apó mennyire szótlan.
   - Mi baj van apó? Miért vagy ennyire csöndes?
   - Emlékszel, hogy tavaly az utolsó percig dolgoztunk, hogy elkészüljünk a tojásokkal? Annyira siettem, hogy elfelejtettem kimosni a festéket az ecsetekből.
   - Akkor bajban vagyunk apó. Nincs már annyi időnk, hogy elutazzunk a városba másikat venni. Törjük a fejünket, hogy mit csináljunk.
   Már sötétedni kezdett az ég, amikor elérkeztek a tyúkanyó óljához.
   - Jó estét, Kapirga. Ne haragudj, hogy ilyen későn értünk ide. Ugye nem adtad oda másnak a tojásokat, amit megrendeltünk?
   - Persze, hogy nem, hiszen minden évben hozzánk jöttök. Nézzétek már minden tyúk elhozta a tojását, kivéve a kopasznyakút. Szegénykével a többiek már eddig is csúfolódtak, most meg rá kell várni. Gyertek, addig tegyük be a többi tojást a tartóba.
   Amikor végeztek, benéztek a tyúkólba , hogy elvihessék az utolsó tojást is. De a kopasznyakú csak ücsörgött szomorúan a kosáron, és látszott rajta, a nagy igyekezet.
   - Nem baj, tyúkocska. Egy tojással több vagy kevesebb, nem hiszem, hogy számítana.
   - Kérlek, ne menjetek el. Így is bántanak a többiek, hogy ilyen csúnya a nyakam. Ha nem tudom odaadni nektek a tojást, elkergetnek az ólból, és földön futó leszek.
   Nyúl anyóék nagyon megsajnálták a szegény kis kopasznyakút, és megbeszélték, hogy innen addig el nem mennek, amíg az utolsó tojást is magukkal nem vihetik. Mire felébredtek, észrevették, hogy a kopasznyakú tyúknak nagyon jó a kedve.
   - Nézzetek csak ide!
   És lássatok csodát, amikor felállt a kosárról, olyan nagy és annyira szép, formás tojást láttak, amilyet eddig soha. Nyúl apóék kivitték a hatalmas tojást a szekérre, és igencsak kimelegedtek, mire be tudták helyezni a tojástartóba. Megköszönték a tyúkoknak a fáradozásukat, és amikor megfogták a szekér rúdját, hogy elinduljanak, rájöttek, hogy a nagy súlytól meg sem tudják mozdítani.
   - Várjatok egy kicsit - mondta a kopasznyakú tyúkanyó -, elszaladok az istállóba, és megkérem a lovat, hogy legyen a segítségetekre.
   Hamarosan jött is vissza egy szép erős hátaslóval.
   - Üljetek fel ti is, apóka - nyerítette a paci - Nekem ez igazán nem teher.
   Az úton, miközben a patkók egyenletes kopogását hallgatták, megszólalt az anyó:
   - Hogy fogjuk ezt a rengeteg tojást megfesteni, ha még egy rendes ecsetünk sincsen? A többi nyuszitól sem kérhetünk, most nekik is sok a munkájuk.
   - Nem tudom Fánika. De azt megígérem, hogy máskor jobban oda figyelek, hogy minden rendben legyen, mire jön a tojás festés ideje.
   Nem sokára elértek a házukhoz és megitatták a lovat, köszönetet mondtak a segítségért, és már éppen búcsúzni készültek, amikor a paci azt kérdezte:
   - Apóka! Van a háznál egy jó éles olló?
   - Persze, hogy van. Miért kell neked?
   - Hozd csak ki, majd meglátod.
   Amikor Gerzson papa megjelent az ollóval, a paci arra kérte, vágjon le egy tincset a farkából, ecsetnek!
   Nyúl apóék nagyon meghatódtak. Besiettek a házba, és még aznap neki láttak a munkának. Néhány hét múlva megfestették az összes tojást, kivéve azt az egyet, amelyik olyan szép nagy volt, hogy nem tudták kiszedni a tartójából..


2013. március 16., szombat

Bars Sári: Húsvéti mondóka


Nyúlanyótól kedden 
Hímes tojást vettem, 
Puha bélelt kis kosárba 
Szépen beletettem. 

Melengeti napfény 
Kikel nemsokára 
Sárga pelyhes kiscsibém lesz 
Szép Húsvét napjára.



Locsolóversek 1.


Rózsa, rózsa szép virágszál,
Szálló szélben hajladozzál.
Napsütésben nyiladozzál,
Meglocsollak, illatozzál.

*

Harangoznak húsvétra, 
Leszakadt a tyúklétra: 
Kezdődik a locsolás - 
Nekem is jut egy tojás.
Húsvét másodnapján 
az jutott eszembe, 
Locsolóvizet vegyek a kezembe. 
Megöntözzek vele 
egy árva ibolyát, 
És cserébe kapjak érte 
egy hímes tojást.

*

Kinyílt az ibolya húsvét hajnalára,
Csepegjél, rózsavíz erre a kislányra.
Rózsavíztől, majd meglátod, szép és ügyes leszel,
Ugye, kislány, a zsebembe piros tojást teszel?






Móra Ferenc: A húsvéti tojások

   Az erdő közepében, egy vén cserfa alatt kicsi házikó állott. A házikóban lakott Tapsi úr a feleségével meg a két gyerekével. Rendes, jóravaló erdei nyulak voltak Tapsiék, és bár hosszú volt a fülük meg kurta a farkuk, senkinek az erdőben panasza nem lehetett ellenük.
   Egy reggelen, éppen újév reggelén, Tapsiné azt kérdezte az urától:
   - No, édes apjukom, mit főzzek ma ebédre?
   Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
   - Jó lesz egy kis takarmányrépa. Ha meg találsz a piacon édes káposztatorzsát, hozhatsz belőle a gyerekeknek.
   A gyerekek nagyon szerették a káposztatorzsát, és örömükben mindjárt ugrálni kezdtek az asztal körül. Tapsiné asszony, pedig a cseléddel elment a piacra.
   Hanem jó félóra múlva már vissza is jött megint, átfázva a nagy hidegtől, tüsszentve, és üres kosárral.
   - Hol van a répa? - kérdezte az öreg nyúl.
   - Hát a káposztatorzsa? - kérdezték a kicsinyek.
   - A káposztatorzsának már elmúlt az ideje, a répáé még meg se jött. A vásáros kofák a nagy havazás miatt be se jöhettek a falvakból, még csak gyönge fahéjat sem tudtam venni. Egy pár fiatal fának szóltam ugyan visszajövet, de ők azt mondták, hogy ebben a kegyetlen hidegben nekik is kell a héjuk. Az öreg nyúl megvakarta erre hosszú fületövét, a kicsinyeknek, pedig sírásra állott a szájuk.     Kevés szecska volt ugyan még a kamrában, de ilyen napon, újév napján, még a mezei egér asztalán is különb ebédet tálalnak föl.
   Az öreg nyúl egyet-kettőt szippantott a pipájából, és azt mondta:
   - Baj, hát baj, de azért nem kell ám mindjárt sírni!
   Aztán odafordult nyúlné asszonyhoz, hogy öltöztesse fel jó melegen a gyereket. Az asszony fel is öltöztette őket, meleg kendőt is kötött mindegyiknek a nyakára, hogy köhögést ne kapjanak a reggeli ködben.
   - Gyerekek - mondta az öreg nyúl -, menjetek át a tisztásra az erdész bácsihoz. Köszöntsetek rá illedelmesen, mondjátok, hogy boldog újévet és jó egészséget kívántok neki, és hogy jó szívvel venném, ha valami kis finom főzelékfélével segítene rajtunk.
   A gyerekek mindjárt szaladni akartak, de az apjuk utánuk szól:
   - Azt mondom, ne bácsikázzátok az erdész urat, hanem szólítsátok tekintetes úrnak.
   Az anyjuk, pedig azt mondta:
   - Meg ne álljatok a jégen csúszkálni! Ha meg azokkal a bolondos vizslakölykökkel találkoztok, kerüljétek el őket okosan, hogy fogócskát ne játsszanak veletek megint. 

   A gyerekek kézen fogva mentek az erdőn át, az erdészlak felé. Meglehetősen jól viselték magukat, csak néha böktek meg alattomban egy-egy havas bokrot, hogy egy kis havazást csináljanak. Az erdész urat a kert alatt találták a három kisfiával. A kisnyulak elmondták a mondókájukat, az erdész meg tüstént beküldte a fiait az erdészméhez, hogy adjon valamit a nyulaknak. Adott is négy-négy nagy répát. A kisnyulak a répákkal hazafelé mentek. Mikor az ismerős erdőbe értek, jókedvük kerekedett, és futkosni kezdtek. Azzal ijesztettek egymásra, hogy "Jön a róka!? Aztán nagy versengéssel iramodtak házuk felé. 
   Aznap nyúléknál igen jó ebéd volt. Első fogásuk répaleves, aztán pirított répa répamártással, a harmadik fogás répafőzelék, végül kirántott répa. A télnek vége lett, és a nyulak egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy a hó elkotródott a házuk tájékáról, és hogy régi ismerőseik, a vándormadarak megint ott csicseregtek a fák között, csodálatos dolgokat mesélve idegen országokról, hol a télen jártak.
   A nyulaknak most már nem kellett többé az erdészhez fordulniuk, ha megéheztek, mert az erdő tele volt bársonyos fűvel és illatos herével. Hanem azért nem feledkeztek meg erdészékről. Az öreg nyúl azt mondta:
   - Ilyen nagyúrral jó fenntartani a barátságot, és nem lehet tudni, mi lesz a jövő télen.
   Éppen húsvét éjjelén volt, mikor a legnagyobb csendben furcsa egy társaság sompolygott az erdészék kertjébe.
   Tapsiék voltak meg a rokonságuk. Elől Tapsiné ment, egy-egy piros tojást vitt a hóna alatt. Aztán     Tapsi úr jött, ez meg akkora húsvéti tojást hentergetett maga előtt, amelynél nagyobbat és szebbet sose láttam. Kék bársonyból volt ez a húsvéti tojás, arany abronccsal. Aztán jöttek a többiek, ők meg kosárban, pici szekérben hozták a sok húsvéti tojást. Mikor a kertbe értek, serényen munkához láttak.     A kicsinyek ügyes fészkeket raktak a fűben, a bokrok alatt, az öregek meg óvatosan elosztogatták a tojásokat a fészkekben. Mikor elvégezték a munkájukat, usgye!... visszairamodtak az erdőbe.
   Másnap az erdész már korán reggel lent járt a kertben. Később leszólította a gyerekeket is:
   - Gyerekek - mondta -, nekem úgy rémlik, mintha nyomokat látnék a kertben. Ha itt jártak, akkor itt is hagytak valamit. Jó lesz egy kicsit körülnézni a bokrok alatt.
   A gyerekek szétfutottak a kertben, aztán itt is, ott is hallatszott az örömkiáltásuk, amint egy-egy húsvéti tojással megrakott fészekre bukkantak. Az a kékbársonyos, aranyabroncsos tojás, melyet Tapsi úr maga görgetett be a kertbe, tele volt cukorral. Én is megkóstoltam, mert éppen akkoriban vendégségben voltam az erdészéknél, és egész komolyan mondom, hogy alig ettem még ennél édesebb cukrot.




2013. március 11., hétfő

Devecsery László: Rókáék húsvétja


Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő szélén volt… Nem más, mint a húsvéti nyuszi háza. Olyan volt az egész, akár egy hímes tojás. Kerek az ablaka, kerek az ajtaja, még a kéménye is kereken pöfékelte a kerek füstöt.
    Történt egyszer, hogy a legkisebb nyúllány - Nyuszi Juci - kirándulni ment a testvéreivel. Elhatározták, hogy felmásznak a hegy tetejére.
    A két nagyobb - Anci és Manci - fürgén fel is kapaszkodott a tetőre. Lihegve, sietve Julcsi is követte őket.
    Megcsodálták a felhősipkás hegyeket, a délceg fenyőket és a lankás völgyeket. Julcsi, kicsit távolabb, egy hegyi kecskét pillantott meg. Mind közelebb merészkedett a hegytető pereméhez.  A kövek meglazultak a talpa alatta, ő pedig leesett…, zuhant lefelé…, egészen addig, míg egy kiálló ágacskán fent nem akadt. Juci sírva kapaszkodott …  Testvérei nem tudtak neki segíteni, ezért elszaladtak segítségért… Nyuszi Juci panaszos makogása messzire elhallatszott.
    Éppen arra járt a róka, legkisebb fiacskájával. Hamarosan meg is pillantották a szorult helyzetben lévő nyuszit.
    – Segítsünk neki, édesapám! – szólt a kis róka.
    – Nem bánom, segítsünk!
    Az öreg róka addig-addig ügyeskedett, míg Juci közelébe nem ért. Lenyújtotta hosszú farkát, amibe a nyuszilány bátran bele is kapaszkodott. Felhúzta a hegy tetejére.
    – Most meg fogsz enni? – kérdezte riadtan Juci.
    – Dehogy eszlek, dehogy eszlek!
    – Csupán segítettünk neked! – felelte a kis róka.
    A két róka elszaladt. Juci ámulva nézett utánuk.  Közben lihegve, loholva, hosszú kötéllel, megérkezett a nyuszi-család. Csodálkozva látták legkisebb gyermeküket sértetlenül, épen, egészségesen.
    Juci elmesélte, mi történt vele. Az első rémület után mindannyiuknak eszébe jutott valami…

*

    Elérkezett a hímes tojást ajándékozó húsvét napja. Rókáék a pisztrángos tóhoz indultak. A lyuk szájánál majdnem elestek valamiben.  Gyönyörűséges hímes tojások sorakoztak a bejárat előtt.
    – Látod, édesapám, – szólt a legkisebb rókafiú – csodálatos dolog valakin segíteni. Lám, nyusziék így köszönték meg a segítséget!
    A rókacsalád apraja és nagyja boldogan csodálta az ünnepet köszöntő hímes tojásokat.


Janicsák István: Vágta


Csattog a patkó a vén betonon,
vad lovam vágtat
az utcasoron.
Pattan a szikra a körme alatt,
néznek a népek,
amerre halad.

Vágtat a vágtat a büszke lovam,
lábain színezüst
patkója van.
Röppen a szélben a büszke sörény,
trappol a pejkó
az utca kövén. 



Szép Ernő: A cicánk


Itt helyben született
Pesti tető alatt,
Szereti nagyon a
Tejet meg a halat.

A cicánk lakása
Ötödik emelet,
Soha életében
Nem látott egeret. 



2013. március 8., péntek

A szomorú királykisasszony


   Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörűséges szép lánya, aki soha el nem mosolyodott, mindig szomorú volt, senki se tudta megnevettetni.
   A király nagyon szomorkodott azon, hogy az ő gyönyörű szép lánya úgy búnak adta magát; kihirdette az országban, hogy aki az ő lányát megnevetteti, annak adja feleségül fele királysá­gával együtt.
   Élt abban az időben egy pásztor, annak volt egy kis aranyszőrű báránykája, ennek az a tulajdonsága volt, hogy aki hozzányúlt, úgy odaragadt, mintha csak belőle lett volna kinőve.
   Egyszer a pásztor kihajtotta legelni; amint legelteti, arra megy egy eladó lány; megsimogatta a bárányt, mindjárt odaragadt. Elkezdi a pásztor:
   - Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagylány.
   Hajtotta tovább a báránykát, arra ment egy pap, ráütött botjával a lányra.
   - Ej, te nagy bolond, mit töltöd itt az időt?
   Mindjárt odaragadt.
   Megint elkezdte a pásztor:
   - Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagylány, nagylány hátán pálca, pálca végén a pap.
   Azután arra ment egy asszony egy sütőlapáttal a kezében. Ráütött a sütőlapáttal a pap farára.
   - Ugyan, tiszteletes uram, minek bántja azt a szegény lányt?!
   Ez is odaragadt.
   Megint elkezdte a pásztor:
   - Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagylány, nagylány hátán a pálca, a pálca végén a pap, pap farán a lapát, lapát végén az asszony.
   Jött arra megint egy katona, vezetett egy paripát; megfogta az asszony karját csintalanságból: mindjárt odaragadt.
   Megint elkezdte a pásztor:
   - Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagylány, nagylány hátán a pálca, pálca végén pap, pap farán a lapát, lapát végén az asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa.
   Megint jött egy takács egy csomó vászonnal, rávágott a paripa farára.
   - Ejnye, be szép paripa ez!
   Azzal ez is odaragadt.
   Elkezdte a pásztor:
   - Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagylány, nagylány hátán a pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács.
   Megint jött egy varga, hozott egy csomó kaptát, rávágott a takácsra.
   - Mit bámul itt, komám uram?
   Ez is odaragadt.
   Csak elkezdte a pásztor:
   - Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagylány, nagylány hátán a pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron a paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács, takács hátán kapta, kapta végén varga.
   Amint így terelgette őket előre, arra ment a király a szomorú lányával. A királykisasszony, amint ezt a furcsaságot meglátta, olyan jóízűt nevetett, hogy majd eldűlt bele.
   A király is, amint meglátta, magához hívatta a pásztort, nekiadta fele királyságát meg a szép lányát; megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, még ma is élnek, ha meg nem haltak.


Mentovics Éva: Tavasztündér


Varázspálcám suhogása
felkelti a vidéket.
A tél végi utazásra
barátaim kísérnek.

Varázsigém hatalmával
elaltatom a telet.
Az ágakra rásuhintva
ébresztem a rügyeket.

Virág nyílik ahol járok,
ágak végén tipegek.
Tündérszárnyam nyomában már
ott virít a kikelet.


Zelk Zoltán: Hóvirágok, ibolyák


„ Jó reggelt, Nap, ég, hegyek,
aludtunk egy éven át..”
Így köszönnek a kibújó
hóvirágok, ibolyák.

„ Jó reggelt, szél, fellegek,
jó reggelt, te szép világ!”
Bólogat a kék ibolya,
nevetgél a hóvirág.

„Jó reggelt, fa, kis bogár,
mikor hajt rügyet az ág?
Mikor lesz az ágon levél,
levelek közt száz virág?”

„Jó reggelt, virágszedők,
Örül, aki minket lát..”
Jő a tavasz, hirdetik a
Hóvirágok, ibolyák.


2013. március 7., csütörtök

Lőrinc Pál: Három füles


Három kis nyúl ül a réten.
Mesebeli faluszélen.
Előttük egy halom tojás,
Húsvét táján ez így szokás.

Festék is van jócskán, bőven,
Fut az ecset tekergően.
Tojáson a színes csíkok
Olyan, mint a fürge gyíkok.

Nyúlapó is megjön közbe,
Leül köztük ott a földre.
Nagy bajuszát simogatja,
Tojásokat válogatja.

Szebb az egyik, mint a másik,
Nincsen köztük mely hibázik.
Ügyes ez a három füles,
Nem lesz a tál sehol üres.

Jut is bőven minden házba,
Locsolóknak tarisznyába.
Kinek nem jut fusson ide,
Nyúlapó tesz a zsebibe.



Móra Ferenc: Zengő ABC


Aranyalma ághegyen.
Bari bég a zöld gyepen.
Cirmos cica egerész.
Csengő csikó heverész.
Dongó darázs döngicsél.
Esik eső, fúj a szél.
Füsti fecske ficsereg.
Gerle, galamb kesereg.
Gyom között gyors gyík szalad.
Harmatos hajnal hasad.
Itt van már a zivatar!
Jó az anya, jót akar.
Kivirít a kikelet.
Leveles lesz a liget.
Lyukas fazék fekete.
Mese, mese, meskete...
Nádat a szél legyezi.
Nyúl a fülét hegyezi.
Orgonafán méhike.
Összerezzen őzike.
Patakparton pipitér.
Róka szava kicsit ér.
Susog a sok sasmadár.
Szilvafára szarka száll.
Tücsök tarlón hegedül.
Tyúk az árkon átrepül.
Uccu, csípd meg, hóha, hó!
Ürgét fogott a Sajó.
Vércse vijjog délelőtt.
Zörgetik a vasfedőt.
Zsindelyezik a tetőt. 


Gazdag Erzsi: Lépegetődal


Ez a kislány jaj, de szép!
Ha egyet lép, hozzám lép.
Ha kettőt lép, tillárom!
A karomat kitárom.

Hogyha hármat lépeget,
mondok neki szépeket:
tipi-topi, kislányom,
jer ölembe, virágom!


2013. március 5., kedd

Lázár Ervin: Az igazságtevő nyúl


A Majom éppen a diófán ült, és diót evett. Vidáman köpködte a dióhéjat, dudorászott is, jókedve volt, mert sütött a nap, egyetlen erősebb állat sem járt arra – s végül: evett, hát azt hitte, övé a világ. Aztán meglátott egy hangyát.
   – Hm – mondta rátartian –, miféle légypiszok izeg-mozog ott?
   – Nem piszok vagyok – mondta sértődötten a Hangya. – Hangya vagyok.
   – Az mindegy – mondta a Majom –, tűnj el innen!
   – Miért, zavarlak? – csodálkozott a Hangya. – Éntőlem aztán nyugodtan ehetsz itt ítéletnapig is.
   – Ne feleselj – legyintett nagyképűen a Majom –, mert úgy kupán váglak, hogy!… Milyen napot mondtál az előbb?
   – Ítéletnapot.
   – No, addig fogsz jajgatni!
   – De nekem itt dolgom van – mondta a Hangya. – Nem hagyhatom abba a te szeszélyed miatt a munkám.
   A Majom elképedt, fölhúzta a szemöldökét, és mind a két kezét csípőre tette (közben a farkával is kapaszkodott, hogy le ne essen).
   – Ezt a szemtelenséget! – kiáltotta. – Ide figyelj, te pöttypiszok, piszokpötty, vagy hogy is nevezzelek!
   – Legjobb lesz, ha tisztességes nevemen nevezel – mondta mérgesen a Hangya. – Ugyanolyan jogom van itt járkálni, mint neked.
   A Majom erre már felelni sem tudott, elképedésében egy fél diót leejtett a földre.
   – Jogod? Még hogy jogod?
   – Éppen olyan állat vagyok, mint te – mondta a Hangya.
   A Majom teli torokból nevetni kezdett.
   – Ez megőrült – mondta, és körülnézett, kinek mutathatná meg az őrült Hangyát. De éppen nem járt arra senki.
   – Egyáltalában nem őrültem meg – felelte a Hangya –, igenis, éppen olyan állat vagyok, mint te.
   – Éppolyan erős? – kérdezte gúnyosan a Majom.
   – Éppolyan – mondta a Hangya.
   – Éppolyan gyors? – kérdezte a Majom, és a hasát fogta nevettében.
   – Éppolyan! – mondta dühösen a Hangya.
   – No, gyere – nevetett a Majom –, akkor versenyezzünk!
   – Jó – mondta elszántan a Hangya, és edzésképpen csinált két fekvőtámaszt.
   Lementek a fa alá.
   – Először versenyt futunk – mondta a Majom. – Látod azt a fát?
   – Látom – mondta a Hangya.
   – Az a cél. Háromra indulunk – mondta a Majom, és számolni kezdett.
   Háromra elrohant. Futott a Hangya is, ahogy a lába bírta. Alig került ki öt fűszálat, a Majom már kiabált a másik fától.
   – Hol vagy?
   – Itt – morogta dühösen a Hangya.
   – No látod, bikfic!
   – Kerülgetnem kellett a fűszálakat – védekezett a Hangya.
   A Majom ettől nevetőgörcsöt kapott.
   – Most súlyt emelünk – mondta aztán. – Itt ez a kő, először fölemelem én, aztán te.
   Fogta a követ, földobta a levegőbe, még kiáltott is, hogy „hopplá”, elkapta, és letette a földre.
   – Most te jössz!
   A Hangya nekidurálta magát, nyomni kezdte a vállával a követ, a vér mind a fejébe tódult az erőlködéstől. A kő meg sem mozdult, a Majom vigyorgott.
   – No, most fáramászó-versenyt rendezünk – mondta. – Gyere ide a fa alá, háromra indulunk.
   A Hangya tenyérnyit haladt, a Majom már fönt volt a fa csúcsán.
   – Most megérdemelnéd, hogy eltapossalak, mert szemtelenkedtél – mondta a Majom, amikor lemászott. – Ha még egyszer azt mered mondani, éppen olyan állat vagy, mint én, magadra vess!
   A Hangyának vörös lett a füle a szégyentől. A Majom elfordult, keresni kezdte a fél dióját, amit az imént leejtett.
   – Hol lehet a fél dióm? – mondta félhangosan.
   – Bocsánat – hallatszott ekkor egy hang –, éppen most ettem meg. Nem tudtam, hogy a tied. –    Előlépett a Nyúl, és megemelte a lapulevelet, amit kalap helyett a fején hordott.
   A Majom megörült, hogy végre valakinek elmondhatja a történteket. Még a fél dióval sem törődött.    Amikor az elbeszélés végére ért, a Nyúl hitetlenkedve csóválta a fejét.
   – Csakugyan legyőzted?
   – Talán nem hiszed? – kérdezte sértődötten a Majom.
   – Volt versenybíró? – kérdezte válasz helyett a Nyúl.
   – Nem volt.
   – Akkor nem érvényes – mondta a Nyúl. Ismételjétek meg a versenyt. Én leszek a versenybíró.
   – Nekem aztán mindegy – mondta fölényes mosollyal a Majom.
   – Na, akkor lépjél száz lépést – mondta a Nyúl a Majomnak.
   A Majom lelépte a száz lépést, a századiknál földbe szúrt egy száraz gallyat.
– Ott lesz a cél – kiabálta a Nyúl, a Majom bólintott.
   – Nem akarok versenyezni – mondta ekkor sírósan a Hangya. – Úgyis legyőz. Mégiscsak különb állat nálam.
   – Csönd! A versenyzők nem beszélnek feleslegesen – mondta szigorúan a Nyúl, aztán körülnézett.    – Hol vagy?
   – Itt – mondta a Hangya egy tökmag árnyékában.
   Közben visszaért a Majom.
   – Kezdhetjük – mondta.
   – Várj – intett a Nyúl, és odaszólt a Hangyának: – Lépjél te is száz lépést.
   A Hangya lépett százat, éppen az egyik fűszáltól a másikig tartott.
   – Ez minek? – kérdezte gyanakodva a Majom.
   – Világos, te is száz lépést futsz meg ő is. Mit nem értesz ezen? Az előbb talán nem így csináltátok?
   – De nem ám! – mondta harciasan a Hangya.
   – Akkor nem volt igazságos – legyintett a Nyúl. – Most viszont száz hangyalépés meg száz majomlépés. Ez igazságos lesz.
   A Majom mondani akart valamit, de a Nyúl rászólt:
   – Csönd! Én vagyok a versenybíró!
   Futottak. A Majom még a táv felét sem tette meg, a Hangya már ott volt a másik fűszálnál.
   – Sajnos, lemaradtál – mondta a Majomnak a Nyúl.
   A Majom dühöngött.
   – Majd a súlyemelés dönt! – ordította.
   – Előbb mérlegelünk – mondta a Nyúl.
   – Mit csinálunk? – bandzsított a Majom.
   – Mérlegelünk – mondta a Nyúl, s egyik fülére ültette a Hangyát, a másikra rátett egy kövecskét.
   – Ez fülmérték – magyarázta, s később hozzátette: – Rendben. Éppen egyforma súlyúak.
   A Hangya játszva fölemelte a hangyasúlyú kövecskét.
   – Most te jössz, te is emelj fel egy követ, aminek akkora a súlya, mint neked – mondta a Nyúl.
   – Talán engem is a füledre ültetsz? – gúnyolódott a Majom.
   – Nem – mondta a Nyúl, azzal jól megnézte a Majmot, aztán szemügyre vett egy nagy követ –, ezt szemmértékkel csinálom. Ugyanolyan pontos, mint a fülmérték.
   A Majom erőlködött, még a szeme is kiguvadt, amíg felemelte a követ.
   – A Fülesbagoly kitűnően gyógyítja a sérvet – szemtelenkedett a Hangya.
   – Még egy ilyen megjegyzés, és kizárlak a versenyből! – kiabált a Nyúl. A Hangya a nála kétszerte súlyosabb követ is megemelte, a Majom nem tudta. Ordított mérgében:
   – Majd a fára mászás!
   – Pardon, csak mászás – javította ki a Nyúl, a Majom nem értette. - Ugyanis fára csak te fogsz mászni. Nézzük… – Ezzel nézni kezdte a fát. – Ötször magasabb, mint te – mondta a Majomnak –, ez a fűszál meg ötször magasabb a Hangyánál. Tehát ő erre a fűszálra mászik.
   A Majom kitűnően mászott, ugyanakkor ért fel a fa csúcsára, amikor a Hangya a fűszál tetejére.
   – Döntetlen – mondta a Nyúl. – Ebben valamit javítottál. De az összetett versenyt a Hangya nyerte.
   A Majom akkor már lent állt a földön, elöntötte a pulykaméreg, fölkapott egy husángot, és elordította magát:
   – Megálljatok!
   – Futás – vezényelt a Nyúl, gyorsan fölkapta a Hangyát, és elvágtatott, ahogy a lába bírta.
   Az erdőszélen megálltak, a Nyúl lihegett a fáradtságtól, letette a Hangyát. Egymásra nevettek.
   – Győztünk – mondta a Nyúl.
   És ez igaz is. Győztek! 


Gárdonyi Géza: A kis csacsi meg a nagy nyuszi


   - Kelj fel kis csacsi fiam - szólt hajnalban a nagy csacsi az istállóban. - Kiviszlek ma a mezőre.
   Hopp, felugrik a kis csacsi. Összeüti a bokáját. Jó reggelt kíván a mamájának és kérdezi a fülét vidáman megbillentve.
   - Mi az a mező, anyukám?
   - A mező - feleli a nagy csacsi - nem egyéb, mint egy nagy-nagy zöld asztal. Olyan nagy, hogy az egyik szélétől a másikig sohase tudod végigenni. 
   Ez tetszett a kis csacsinak. Táncolva ment az anyja után a mezőre. Amint ott legelésznek, egyszer csak odafut az anyjához a kis csacsi:
   - Jaj, de megijedtem.
   - Mitől?
   - Furcsát láttam.
   - Mit láttál?
   - Icike-picike kis csacsikat.
   - Mekkorákat?
   - Mint a fülem.
   - Nem lehet az.
   - De bizony. Úgy ugráltak, mint a szöcske. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.
   Odavezeti az anyját. Hát két kis nyúl ül ott a fű között. Éppen mosakodtak.
   - Jaj, mit látok? Mekkora két nyulat látok? - kiáltott a kis nyúl.
   - Nem nyulak ezek, te kis csacsi - szólt az öreg nyúl.
   Az öreg szamár, pedig azt mondta erre a fiának: 
   - Nem csacsik ezek, te kis nyúl.
   És mind a ketten barátságosan néztek egymásra. 
   Mikor jól megnézték egymást, a kis csacsi hazament a nagy csacsival és a kis nyuszi a nagy nyuszival.


Végh György: Kleofás, a didergő kis tojás


Volt egyszer egy kis tojás,
úgy hívták, hogy Kleofás.
Bimm-bamm, dáridom!

Megvette egy nyuszika,
nyuszilány volt: Zsuzsika.
Bimm-bamm, dáridom!

Megkérdezte Zsuzsika:
"Kell-e neked szép ruha?"
Bimm-bamm, dáridom!

"Persze - mondta a tojás-
fázik ám a Kleofás!"
Bimm-bamm, dáridom!

Befestette Zsuzsika,
a húsvéti nyuszika.
Bimm-bamm, dáridom!

Nem fázik már a tojás:
A zöldbundás Kleofás!
Bimm-bamm, dáridom! 



2013. március 4., hétfő

Csanádi Imre: Tavasz-ébresztő


Ébredj, új tavasz, 
jégtörő, sugaras,
gallyat gombosító,
rügyet rojtosító,
mindenféle madarakat
víg versre tanító.



Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack


   Volt egyszer egy király s annak három szép lánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, kérdezte a lányaitól:
   - No, lányok, mit hozzak nektek a vásárról?
   Azt mondta a legidősebb:
   - Hozz nekem, édesapám, aranyruhát.
   Azt mondta a középső:
   - Nekem pedig ezüstruhát.
   - Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.
   - Nekem, édesapám - mondta a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot.
   - Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, lányom.
   Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb lányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.
   Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb lányának nem teljesítheti a kívánságát. „No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból.”
   Ahogy ezt éppen így elgondolná, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban (mert nagy sár volt ám), hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rittyegtetett, pattogtatott, káromkodott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna őket.
   Mérgelődött a király, de nagyon. Hogyisne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égről, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba. Szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja. De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.
   Egyszer csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:
   - Röf-röf-röf, felséges királyom, add nekem a legkisebb lányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.
    Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!
   De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:
   - Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz, neked adom a legkisebb lányomat.
   A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal - hopp! - csak úgy kirepült a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.
   Ahogy hazaért a király, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb lányának. A legkisebb lánynak azt mondta nagy búsan:
   - Látod, látod, lányom, miért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.
   De még jó kereken ki sem mondhatta, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebb lányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan azon akarja elvinni az ő legkedvesebb lányát.
   Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:
   - Röf-röf-röf, felséges királyom, eljöttem a lányodért. Röf-röf-röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.
   „Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked lányt!” Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztlányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó! Felröfögött a királynak:
   - Röf-röf-röf, felséges királyom, ez nem a te lányod!
   Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak!
   Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább itt pusztul el menten, semhogy disznónak legyen a felesége.
   De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatás közt:
   - Már hiába, édes lányom, neki ígértelek, menned kell.
   Hanem közben megint gondolt egyet a király: felöltöztette a lányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.
   No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a lányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:
   - Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam.
   Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:
   - Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.
   De még csak akkor vette elő a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállt egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.
   - Röf-röf-röf, ez az én házam, királykisasszony!
   Aztán megkínálta kukoricával:
   - Röf-röf-röf, egyél, királykisasszony!
   A királykisasszony csak sírt, sírt, míg az álom el nem nyomta.
   - Röf-röf-röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.
   Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredett. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredett föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. És ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg lány szaladt az ágyhoz, és kérdezték nagy szívességgel:
   - Mit parancsol, felséges kisasszony?
   Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába. Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti. És mondja neki a dali szép ifjú:
    - Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itten minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.
   - Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a lány.
   Mondta erre az ifjú:
   - Majd elmondom neked, szépségem. Gyere most a kertbe.
   Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:
   - Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!
   - Ez a szóló szőlő! - mondta az ifjú.
   Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.
   - Látod, itt van a mosolygó alma - mondta az ifjú.
   Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:
   - Mi cseng olyan szépen?
   - Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta!
   Hej, édes istenem, örült a királykisasszony, azt sem tudta, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.
   - Látod - mondta az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e mostan, leszel-e a feleségem?
   Nem kérette magát a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, és azt mondta:
   - Itt maradok biz én, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el tőled.
   Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy lány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot kíván.
   Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra.    De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.
   Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


Donkó László: Tavasz éke

Barkabontó
napsugárka,
mézet gyűjtő
kis bogárka,
rügyfakasztó
boldog zápor,
csöpp levélke
almaágról,
fehér szirma
meggyvirágnak,
tavasz éke
a világnak.



2013. március 3., vasárnap

Fésűs Éva: Toppantó királykisasszony


Hetvenhét mesebeli ország királylányai között a legszebb volt Toppantó királykisasszony.
 Haja fényesebb a selyemnél, szeme kékebb, mint a májusi ég, és arcocskája bársonyosabb az árvácska-sziromnál. De jaj! mégis mindenki menekült a közeléből, mert a szépséges királykisasszony valóságos méregzsák volt! Ha valami nem tetszett neki, vagy nem a szeszélye szerint történt, nyomban toporzékolni kezdett. Akkorákat toppantott haragjában, hogy csak úgy porzott a palota szép, piros szőnyege a lába alatt.
Ez a mérges királykisasszony annyit toporzékolt, hogy mindennap elszaggatott egy pár aranyhímes cipellőt. Az öreg király naponta új cipőt csináltathatott a lányának. Bizony, ez drága mulatság volt, és a királyi kincsesláda tartalma kezdett apadni ...
A királykisasszonyt pedig nem bírták leszoktatni a sok toppantásról. Olyan mérges, csúnya természete volt, hogy csak úgy szikrázott a két szeme!
Végül a király kidoboltatta az országban, hogy feleségül veheti a lányát az, aki olyan cipőt készít neki, amelyet nem bír elszaggatni.
Várták a palota kapujában, hogy majdcsak jön valaki, de bizony nem jött senki, mert mindenki jobban félt a mérges Toppantó királykisasszonytól, semhogy feleségül kívánta volna venni.
Akkor a király kihirdette, hogy országa felét odaadja annak, aki elhozza Toppantónak az elszakíthatatlan cipellőt. Ez már jobban tetszett az embereknek, és a merész vállalkozók kezdtek tódulni a palotába.
Jöttek hercegek, vitézek, szerencsét próbáló vándorlegények, és mind szebbnél szebb cipőket hoztak. Vargák, csizmadiák, valamennyien megpróbálták megvarrni a legszebb és legerősebb topánkát, de alig húzta fel azokat a királykisasszony, mindjárt toppantani kezdett, és egy nap leforgása alatt mindegyiket ronggyá toporzékolta.
Meghallotta az esetet egy szegény kis suszterinas. Törte kicsit a fejét, azután fogta magát s beállított a palotába.
- Mit keresel itt, te Csiriz Berci? - förmedt rá az udvarmester.
- Bíz' én mértéket akarok venni a királykisasszony lábáról! Akkor aztán készítek neki olyan cipőt, hogy örök életére leszokik a toporzékolásról.
- Elmenj innét, inci-finci suszterinas! - háborodott fel az udvarmester. - Nagyobb legények is pórul jártak már itt!
Hanem a király meghallotta Csiriz Berci szavait, és nem engedte elzavarni.
- Gyere csak, fiam! Hátha éppen te tudsz segíteni rajtunk.
A királykisasszony durcásan nyújtotta oda a lábát a suszterinasnak. Az alaposan megméricskélte, majd hátat fordított és hazament. Rá sem pillantott a királykisasszonyra!
No, a Toppantó királykisasszony annál jobban megnézte a suszterinast, és lángoló orcával vette észre, hogy az ormótlan csirizes kötény mögött milyen deli, barna legényke rejtőzik.
A suszterinas pedig munkához látott, és három nap, három éj alatt gyönyörű cipellőt varrt, sündisznó bőréből - de úgy ám, hogy a tüskék belül voltak. Kívülről nem is lehetett látni a turpisságot!
Nem vette észre a királykisasszony sem, mert az bizony egyre csak a Csiriz Berci fekete szemét bámulta, amikor eléje állt.
- Engedd meg, hogy lábadra adjam az elszakíthatatlan cipőt, szép királykisasszony! - szólt Berci, és már húzta is fel neki a topánkákat, jó erős csattal rá is csatolta a bokájára.
Toppantó királykisasszony lépett egyet a szép, új cipőben, és nagyot sikoltott:
- Hiszen ez szúr! Vedd le hamar!
- Nem veszem én! - nézett rá hetykén Csiriz Berci. Ezt szaggasd el, ha bírod!
Mérges lett a királykisasszony, és toporzékolni akart, de nem bírt ám, mert a tüskék beleszúrtak a talpába. Haragjában a cipő csatját is hiába tépte, mert az olyan furfangos szerkezet volt, hagy csak a kis suszterinas tudta kikapcsolni. Kénytelen-kelletlen viselnie kellett hát a sündisznóbőr cipőt. Az öreg király elfordult, úgy mosolygott nagyokat a bajusza alatt.
Toppantó királykisasszony sírt mérgében, de aznap egyetlenegyet sem toppantott.
Másnap már égett, fájt a lába a cipőben. Üzent a suszterinasnak, hogy vegye le - az meg visszaüzent, hogy még ráér.
Harmadnap megint üzent neki a királykisasszony, hogy ha nem veszi le a lábáról a sündisznóbőr cipőt, hát úgy megharagszik, hogy leütteti a fejét.
Csiriz Berci azt válaszolta, hogy akkor a királykisasszony szép lábát is le kell vágni, mert nem lesz, aki megszabadítsa a tüskés lábbelitől, és a tüskék beledagadnak a rózsaszínű talpába.
Látta már a királykisasszony, hogy méreggel nem megy semmire. Negyednapra szépen megszelídült, és aranyhintaján maga ment el a suszterinasért.
Rámosolygott, mint a tavaszi napsugár, és szép szóval kérte, hogy húzza le a cipőjét, mert ő soha többé nem fog toporzékolni.
Több se kellett Csiriz Bercinek! Nyomban letérdelt a királykisasszony elé, kikapcsolta a csatokat és így szólt:
- Most már látom, hogy megváltoztál, és nem vagy többé kiállhatatlan, mérges királykisasszony!
A királykisasszony pedig lerúgta a szúrós cipellőket, és örömében mezítláb kezdett táncolni.
Odaérkezett addigra az öreg király is. Úgy örült, hogy még a korona is ugrált a feje tetején! Megölelte Csiriz Bercit és így szólt:
- Édes fiam, tiéd a fél országom, de még a másik felét is szívesen néked adnám!
- Felséges királyom, nem kell nékem egy talpalatnyi sem az országodból - felelte a suszterinas -, csak Toppantó királykisasszonyt add hozzám feleségül!
Úgy is történt, mert a királykisasszony abban a szempillantásban megcsókolta Csiriz Bercit, akit azután szép ruhába öltöztettek, és olyan daliás vőlegény lett belőle, hogy mindenkinek megakadt a szeme rajta.
Kivilágos-kivirradtig tartott a nagy lakodalom. A sündisznó-cipőt pedig kitették egy fényes kirakatba, és ha akadt olyan kislány abban az országban, aki mérgesen toporzékolni akart, hát elég volt rápillantania, és mindjárt elment a kedve tőle.