2013. február 5., kedd

Fésűs Éva: Szeplőcske


Meseország, mesevár,
tavaszi szél arra száll,
mesevárnak ablakából
három kislány kandikál.
Egyik ékes almaág,
másik csengő gyöngyvirág,
harmadik még gyönge bimbó,
szél sem érti sóhaját ...

- Három édes lányom, három szál virágom, szépséges Arankám, nevető Fodorkám, kedves kis Szeplőcském, melyikőtök szeret engem igazán? - kérdezte minden áldott reggel Meseország öreg királya, mire a három kisleány vidám kacagással, hízelegve, kedveskedve borult a nyakába:
- Én! Én! ... Én szeretlek igazán!
Az öreg király alig győzte kapkodni a fejét a reá záporozó csókok, hízelgő simogatások elől. De amikor a három kislány elszaladt játszani, mégis elborult a homloka.
Éppen jött a kincstartó jelenteni, hogy minden hiánytalanul megvan a palota kincseskamrájában, a legnagyobb kincs: a Tündérek Köve is, az a csodálatos gyémánt, amelyből csak egyetlenegy van egész Meseországban.
De a király arca ettől sem derült fel.
- Miért búsulsz, felséges királyom? - kérdezte meg tőle az udvari bolondja.
- Azért búsulok, mert nem tudom eldönteni, hogy három lányom közül melyiknek adjam a Tündérek Kövét. Melyik érdemli meg igazán?
- Csakis az, aki téged a legjobban szeret.
- Igen ám, de honnan tudjam, melyikük az? A hízelgés, kedveskedés még nem szeretet. A két nagyobbik lányom olyan szép, hogy minél tovább nézem őket, annál kevésbé látok a szívük mélyére ... Szeplőcske meg olyan csendes és csúnyácska, hogy a szeretetét azért nem látom.
- Mi sem egyszerűbb ennél! - kiáltott fel az udvari bolond.
- Ugyan mit tehetnék? - csodálkozott a király.
- Vakulj meg, felség, hogy egy kicsit láss! - halkította le hangját az udvari bolond, s utána nyomban összesúgott-búgott a királlyal ...
Ezalatt a királykisasszonyok vígan énekeltek, táncoltak a rózsáskertben az udvarhölgyekkel. Azok bizony hízelegtek, kedveskedtek a két nagyobbiknak, de a játék vége mindig az volt, hogy Szeplőcskét kicsúfolták. Most is azt énekelték, hogy:

Szép Aranka, szép Fodorka,
mintha meggyfa ága volna,
úgy kivirágzik, úgy kivirágzik!
Egyikért jön egy királyfi,
másikért egy herceg áll ki,
lesz csuda lagzi, lesz csuda lagzi!
Harmadik meg szemlesütve
itt marad a sámlin ülve,
senki se kéri, senki se kéri!
Orrocskáján annyi szeplő,
homlokán is tizenkettő,
jaj, de csúnyácska! Jaj, de csúnyácska!

És kacagva hozzátették: - Pulyka tojása! Pulyka tojása!
Szeplőcskének már éppen lefelé görbült a szája, amikor lélekszakadva érkezett egy apród a palotateremből.
- Jaj, királykisasszonykák! Borzasztó baj történt! A felséges király megvakult!
Amilyen hangos volt az imént a nevetés, ugyanolyan hangos lett egyszerre a zokogás. Aranka, Fodorka szívettépő sírással borultak egymás nyakába. Szeplőcske pedig csak állt, és egy szót sem tudott szólni.
- Sem orvosság, sem pápaszem nem használ - csóválták fejüket a tudós doktorok, akik a világ minden szemüvegét felpróbálták a király orrára.
- Igazán semmit sem lát, felséges királyapám? - kérdezte sírva Aranka.
- Semmit! - bólintott búsan a király, és hogy bebizonyítsa, még a kristálypoharát is leverte a könyökével.
- Engem se lát, édesapám? - kérdezte szepegve-szipogva Fodorka.
- Csak a hangodat hallom - mondta a király.
Az udvari bolond is szomorúan bólogatott.
- Bizony, bele kell törődnünk, hogy őfelsége nem látja sem a napot, sem a csillagokat, sem a leánykái rá mosolygó arcát.
Az öreg király attól kezdve egész nap a karosszékében üldögélt, odavárta reggelenként köszöntésre a leányait.
Aranka, Fodorka lábujjhegyen jöttek, csöndesen, szepegve. Nem is mosolyogtak, nem is hízelegtek. Csak Szeplőcske szaladt be ezután is mosolyogva. Arcocskája felderült, valahányszor a szobába lépett. Meg is rótták érte, szívtelennek mondták a testvérei.
Egy szép napon Szeplőcske vitte be édesapjának az uzsonna-kávét.
- Nem unatkozik, édesapám? - kérdezte kedvesen.
- Dehogyisnem, kislányom - felelte a király. - Ezért arra kérlek, hívd ide Arankát, hogy játssza el kedves dalomat a hárfán, Fodorka pedig énekeljen nékem. Úgy érzem, attól felvidulnék.
Szeplőcske szaladt a testvéreiért.
Aranka éppen labdázott az udvarhölgyeivel.
- Most menjek, amikor olyan jól mulatok? - duzzogott kedvetlenül. - Ráérek akkor hárfázgatni, amikor rossz idő lesz!
Szeplőcske továbbszaladt, Fodorkához.
Fodorka új ruháit próbálgatta a tükör előtt.
- Nem érek rá! - mondta. - Annyi az új ruhám, mind fel kell próbálnom, hogy csinosan  állnak-e rajtam.
Elszomorodott Szeplőcske. Mit tegyen? ... Nem akarta megmondani a valóságot az édesapjának, nehogy elszomorítsa. Egy kicsit gondolkozott, majd felcsillant a szeme. Eszébe jutott, hogy hiszen az édesapja úgysem lát ...
Visszament szépen, egyedül a király szobájába, de a hangját kissé elváltoztatta, úgy mondta:
- Itt vagyok én, Aranka! ... Itt vagyok én is, Fodorka!
Azután leült a hárfa mellé és játszani kezdett, mint Aranka, és úgy énekelt hozzá, mintha Fodorka énekelt volna.
A király meg se moccant a karosszékében. Végighallgatta a dalt, azután meleg hangon így szólt:
- Köszönöm, S z e p l ő c s k e ! ... Még sohasem örültem úgy ennek a dalnak, mint most. Gyere ide hozzám, hadd jutalmazzalak meg érte!
Szeplőcske elsápadt.
- Édesapám honnan tudja, hogy én vagyok itt?
- Hiszen látlak, édes kicsi lányom! - mosolygott a király. - Sőt, még a szívedbe is beleláttam!
- Hát nem veszítette el a szeme világát?
- Nem bizony! Csak azért tettettem magam vaknak, hogy megtudjam, ki szeret engem igazán, és melyikőtök érdemli meg a Tündérek Kövét.
- Nem való az nekem, hiszen csúnya vagyok - szabadkozott Szeplőcske.
- Az igazi szépség nem rózsás szájacska, sem formás orrocska, hanem a jóság fénye, ami az arcot beragyogja! - felelte az öreg király, és a gyémántot a legkisebbik lánya szíve fölé tűzte.
Azután nagy ünnepség volt a mesevárban. Mindenki örvendezett, hogy lát az öreg király, nem is volt semmi baja. Csak a két nagyobbik lány szégyenkezett lesütött szemmel, és a csúfolódó, csípős nyelvű udvarhölgyek hallgattak mélyen.
Az öreg király valamennyiük előtt magához ölelte Szeplőcskét és így szólt:
- Még csak egy kérdésemre válaszolj, Szeplőcske! Miért jöttél hozzám minden reggel mosolyogva akkor is, amikor úgy tudtad, hogy én azt úgysem látom?
- Azért, mert örültem, hogy én láthatom édesapámat ... súgta halkan Szeplőcske.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése