2013. február 20., szerda

A hóvirág


Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
     – Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
     Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
     – Miért mosolyogsz?
     – Nem a szellő hív játszani?
     Erre elnevette magát a füvecske.
     – Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
     A másik fűszál csak most tért magához.
     – Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
     Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
     – Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
     – Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.
     – Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
     De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
     – Meg kell keresnünk a módját!
     – De hogyan?
     Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
     – Én már kitaláltam!
     Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
     – Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.
     – Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
     De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
     – Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?
     A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
     – Ki az, mi az?!
     – Fűszálacska! – volt a válasz.
     Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
     – Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
     – Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.
     Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
     – Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
     A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
     – Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!
     Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
     – Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
     – És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
     A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

(Zelk Zoltán meséje nyomán)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése