2013. január 4., péntek

Lázár Ervin: Szökevény szeplők


   Marci utálta a szeplőit. Ami azt illeti, volt is neki mit utálnia, mert hetvenhat szeplő virított az arcán. Pontosabban hetvenöt, mert egy - a hetvenhatodik - a füle cimpáján hivalkodott. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ebben az utálkozásban Marcinak egyáltalán nem volt igaza. Mert helyre kis szeplői voltak. Csinosak, jóképűek, vidorak. A legnagyobb akkora volt, mint egy jól táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem. Ennek a legkisebbnek neve is volt. Úgy hívták: Szeplő Szepi. Ott lakott Marci orra tövén. Nos hát ezeket szidta-hordta folyvást Marci.     Eladdig és olyannyira, hogy egy szép napon a szeplők megsértődtek.
   - Még hogy mi vagyunk a csúnyák, ocsmondák, rútak, rettentőek?! Na megállj! - kiabálták.
   S éjszaka, mikor Marci aludt, uzsgyi, kisurrantak az ablakon. Még az is, amelyik a füle cimpáján feszített, pedig a fülcimpánál előkelőbb hely nemigen létezik egy szeplő számára. Ott maradt Marci egy mákszemnyi szeplő nélkül, mivel - mondanom sem kell - Szeplő Szepi is ment a többivel.
   Hogy merre mentek? Merre mehet hetvenhat sértődött szeplő? Neki a vakvilágnak.
Marci reggel fölébredt, s valami furcsát érzett. Szalad a konyhába a mamájához, az meg ámulva néz rá, és így szól:
   - Jó reggelt, kisfiú! Hát te hogy kerülsz ide?
   - Kisfiú? - csodálkozott Marci. - De hiszen én a Marci vagyok.
   - Jesszus! - kiáltott a mama, és a világosság felé fordította a fiát. - Tényleg a Marci! De hát hova lettek a gyönyörű szeplőid?
   - Nincs szeplőm? - csillant fel Marci szeme, és rohant a tükörhöz.
Valami nem tetszhetett neki abban a tükörben, mert elkomorodva mondta:
   - Te anyu, rossz ez a tükör. Egy sápatag gyerek van benne.
   - Nem a tükör rossz, kisfiam - csóválta a fejét a mamája -, hanem tudod, a szeplők...
   Marci most már nem örült annyira, hogy megléptek a szeplői. ,,Egy azért maradhatott volna - gondolta magában. - Szeplő Szepi vagy az, amelyik a fülcimpámon volt.'' És szomorkásan indult bevásárolni. Mert mindig segített a mamájának, és szeretett is üzletekbe járni. Őt is szerették az üzletekben, mert bár egy icipicit nagy szája volt, azért igen kedves is tudott lenni.
   De most furcsán, összehúzott szemmel nézett rá a hentes, a fűszeres, az újságos, a virágárus és a zöldséges is.
   - Hát a Marci hol van? - kérdezték.
   - Én vagyok - mondta rosszat sejtve Marci.
   - Nono! - így a hentes.
   - Na ne! - így a fűszeres.
   - Naná! - így az újságos.
   - Nana! - így a virágárus.
   - No ne! - így a zöldséges.
   - Merthogy a Marci egy szép szeplős gyerek, te meg egy sápatag kis fehér bőrű. Nem mondjuk, nem vagy csúnya gyerek, de a Marcihoz képest! Ajaj - mondták és legyintettek.
   És bizony aznap Marci egy kicsit mócsingosabb húst, tegnapibb kenyeret, tegnapelőttibb újságot, hervatagabb virágot és halványsárgább sárgarépát kapott, mint máskor. Elkeseredetten rohant fel a lépcsőn, majdnem sírt.
   - Mi bajod? - kérdezte a mamája.
   - A szeplőim - sóhajtott Marci -, a szeplőimet akarom!
   Nosza, nekiláttak, keresni kezdték őket a lakásban. Még a szőnyeg alá is benéztek. De egy fia szeplőt sem találtak.
   Mit volt mit tenni, Marci nekivágott a városnak. Elment a Talált Tárgyak Osztályára.
   - Jó napot! - köszönt.
   - Jó napot! - válaszolta a Talált Tárgyak Osztályának főnöke, egy szemüveges, öreg bácsi, s közben fel se nézett az újságjából. - Esernyő? Kesztyű? Aktatáska? Pénztárca? Vagy netán a fejét méltóztatott elveszteni?
   - A szeplőimet keresem - mondta Marci.
   - Milyen volt?
   - Barna, kerek. Mind a hetvenhat.
   Az öregúr felállt, odament egy nagy polchoz, és beletúrt a limlomok közé. Leemelt egy palacsintasütőt.
   - Nyele volt a szeplőjének? - kérdezte.
   - Nem - hebegte Marci.
   - Akkor ez nem az - állapította meg az öregember, és visszatette a palacsintasütőt.
   Aztán Marci elé rakott egy diszkoszt, egy csészealjat, egy pudingot, egy ceruzahegyezőt, egy lencsét, egy borsót, egy babot, egy széntablettát, egy cipőgombot, egy inggombot és egy pulykatojást.
   - Tessék, mind kerek és barna. Melyik az?
   - Sajnos, egyik se - szomorkodott Marci, és irigykedve nézte a pulykatojást.
   A Talált Tárgyak Osztályáról a rendőrségre ment. Itt egy őrmester fogadta.
   - Szóval szökött szeplőket keresel?
   - Igen.
   - Részegesek?
   - Nem.
   - Loptak?
   - Nem.
   - Raboltak?
   - Nem.
   - Mit vétettek a törvény ellen?
   - Semmit - mondta Marci.
   - Hát akkor? - tárta szét a karját az őrmester.
   Elnyargalt hát Marci a tanácsra.
   - Szeplőügyben? - ráncolta a homlokát a portás. - Talán az állattenyésztési osztály illetékes.
   Az állattenyésztési osztályon egy bácsi éppen egy lovat rajzolt a falra.
   - Szeplő??? Talán szép ló ügyben, fiacskám!
   - Nem szép ló, szeplő - morogta Marci. A bácsi a fejét rázta, és nagy igyekezettel satírozta a ló sörényét.
   - Talán a növénytermesztésnél - mondta.
   A növénytermesztési osztályon egy barátságos fiatalember ült, a bal füle mögött egy tulipán, a jobb füle mögött egy muskátli virított, a mellényzsebébe tűzve meg egy búza-, egy árpa- és egy rozskalász.
- Szeplő? Egy pillanat. - Föllapozott egy nagy könyvet. - Várjunk csak... szépcsalán, szépecske, széphártya, szépike, széplegényfű - olvasta a könyvből, és felkiáltott: - Megvan! Szeplőlapu! Ezt keresed?
   - Nem laput, a saját szeplőimet - magyarázta Marci.
   A felvirágozott fülű elkomorodott.
   - Pedig olyan szép ez a szeplőlapu. Úgy is hívják, hogy Boldogasszony csepegtette fű, forrasztófű, méregvonófű, párducfű meg viaszfű.
   A fiatalember belemelegedett az olvasásba, már nem is nagyon törődött Marcival.
   - Azt is felolvasom neked- kiáltotta -, hogy a szittyót hányféleképpen hívják!
   Marci óvatosan kihátrált a szobából, de a fiatalember észre se vette, sorolta csak a szittyó neveit. Marci még a lépcsőházban is hallotta: csirikló, csuhi, fülemülefű, kancsuka, kasztikó, semők, sisák, sörkefű, szövőke.
   - Ej - sóhajtott odakinn -, kasztikó, semők, sisák! Hol lehetnek a szeplőim?
Még szerencse, hogy meglátta Mikkamakkát. Egy ligeti padon ült Mikkamakka, és lógázta a lábát.
   - Hát te? - kérdezte tőle Marci, és lehuppant mellé a padra.
   - Kóbor szeplőket figyelek - mondta Mikkamakka -, nagy ma a szeplőjárás.
   - Csak nem! - csillant fel Marci szeme. Hány szeplőt láttál?
   - Hetvenhatot - mondta Mikkamakka, és a szeme sarkából Marcira pislantott. - Itt masíroztak. Gyalog mentek szegények, mert nem volt villamosjegyük.
   - Merre mentek? - kérdezte izgatottan Marci.
   - Erre - mutatta Mikkamakka.
   Marci meg uzsgyi, már ott se volt! Rohant a szeplők után.
Meg is találta őket hamar. Egy árokparton ültek és szomorkodtak. Hetvenhat szomorú szeplő. Azaz csak hetvenöt, de ez majd később derül ki.
   - Olyan jó lenne, ha visszajönnétek - mondta nekik Marci.
A szeplők gyanakodva néztek rá.
   - És nem szidsz többet bennünket?
   - Soha - mondta mély meggyőződéssel Marci.
   - Nem mondod, hogy rondák vagyunk, hogy csúfak vagyunk, hogy rettenetesek vagyunk, hogy ocsmondák vagyunk?
   Marci rázta a fejét.
A szeplők erre visszamasíroztak az arcára. Marci már-már elmosolyodott, amikor valami furcsát érzett.
   - Mindnyájan megvagytok? - kérdezte aggodalmasan.
   - Egy pillanat - mondta az, amelyik a fülcimpáján ült -, megszámolom. - Aztán ijedten fölkiáltott: - Szeplő Szepi elveszett! Nincs senki az orrod tövén.
   Nosza, keresni kezdték. Ez már könnyebben ment, mert a szeplők is segítettek. Meg is találták hamar. Egy akáclevélen ült.
   - Szervusz, Szeplő Szepi, gyere vissza te is! - mondta neki Marci.
De Szeplő Szepi rázta a fejét.
   - Nem mehetek - mondta -, mert akkor ez egyedül maradna. - És maga mellé mutatott.
Ekkor vették észre - Marci és a szeplők -, hogy Szeplő Szepi mellett ül valaki. Egy ijedt, idegen kis szeplő.
   - Bemutatom Szeplő Sziszit - mondta Szepi. - A legjobb barátom. Szegény nagyon magányos.
   - Bizony - mondta Szeplő Sziszi -, csak kódorgok, csámborgok, kujtorgok, csavargok, lézengek, lődörgök, de szerencsére most már van egy barátom. Igaz, Szepi?
   - Igaz - mondta Szepi szomorúan. - S ezután már együtt kódorgunk, csámborgunk, kujtorgunk, csavargunk, lézengünk és... és... mit is mondtál még?
   - Lődörgünk.
   - Igen, lődörgünk, mert mi sosem hagyjuk el egymást.
   - Tudjátok mit? - mondta erre Marci. - Sziszi is költözzön az orrom tövére. Van ott még hely Szepi mellett.
   - Igazán?! - kiáltották boldogan mindketten, és odapattantak Marci orra tövére. Sziszi még kicsit izgett-mozgott a boldogságtól.
   - Gyönyörűséges! - mondta. - Legjobb szeplőnek lenni egy orrtövön.
   - És a fülcimpa, az neked semmi? - méltatlankodott az, aki Marci fülcimpáján lakott. De nem törődött vele senki.
   Hazaértek.
   - Na végre, hogy mindnyájan megvagytok - mondta Marci mamája, aztán jobban szemügyre vette a fiát. - Azért valami furcsa van rajtad.
   - Talán Szeplő Sziszire gondolsz - mondta Marci. - Nem engedhettem, hogy kódorogjon, csámborogjon, kujtorogjon, csavarogjon, lézengjen, lődörögjön, barát nélkül szomorkodjon.
   Hát így történt. S ha találkoztok egy szép kisgyerekkel, akinek éppen hetvenhét szeplője van, hát az a Marci.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése