2013. január 31., csütörtök

Drégely László: Elefánt


Megfázott a kiselefánt
rossz dolog a nátha,
bánja már, hogy nem maradt
a messzi Indiába'.

Rács előtt egy kisgyerek
tanakodva nézi,
mibe fújja ormányát
az elefántbébi?

Nem fújhatja, nem bizony
csöppnyi zsebkendőbe,
legfeljebb egy jókora
lipi-lepedőbe.



A farkastanya


   Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy rucát. Azt kérdi tőle a ruca:
   - Hova mégy, tojás koma?
   - Megyek világgá.
   - Én is megyek, menjünk együtt.
Mennek, mendegélnek, előtalálnak egy kakast.
   - Hova mentek, ruca koma?
   - Megyünk világgá.
   - Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.
   - Hova mentek, kakas koma?
   - Megyünk világgá.
   - Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.
   - Hova mentek, tű koma?
   - Megyünk világgá.
   - Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt.
   Mentek aztán, mendegéltek, egyszer rájuk esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás belefeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák belemászott egy dézsa vízbe. A tű a törülközőbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepébe, az ökör meg a pitvarba.
   Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akiké a kis ház volt. A legöregebb már messziről elkezdett kiabálni:
   - Phü-phü, de idegen szagot érzek, ki mer bemenni?!
   Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer ördög van is odabent, nem fél ő semmitől.
   Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelőször is a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécset gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni; akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkant; szaladt a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával; azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg; nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba; amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte.
   Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg; szaladt a többi farkashoz.
   - Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás, földindulás! Valamennyi ördög mind odabent van!

Nyúlok a hamuba,
meglőnek puskával.
Szaladok dézsához,
megvágnak ollóval.
Kapkodok kendőhöz,
banya szúr tűjével.
Futok ajtó mellé,
kilöknek lapáttal.
Szaladok pitvarba,
vesznek vasvillára!
Egy kiált: Hep-hep-hep!
Más ordít: Add feljebb!
Akkor nagyot estem,
bezzeg jaj volt nekem!

   Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.


Drégely László: Karnevál

Pörög a sok táncospár
Trilla-lalla, haj,
Három napja áll a bál
Trilla-lalla, haj!

Ferkó fején korona,
Paprika az orra,
Karnevál-hercegnek
Udvari bohóca.

Mögötte Sárika
Tipeg, mint egy dáma,
Hátán színes legyező:
Ő egy kényes páva.




A mezeinyúl és a sündisznó


   Egyszer egy szép nyári napon künn a mezőn találkozott egy mezeinyúl egy sündisznóval. A mezeinyúl bosszantani kezdte a sündisznót. Azt mondja neki:
   - Te sündisznó, ezekkel a horgas lábakkal hogy mersz te megindulni, hogy is tudsz te menni?
   A sündisznó nem hagyta magát, visszavágott szóval:
   - Én ezekkel a horgas lábaimmal jobban tudok futni, mint te azokkal az egyenesekkel!
   Azt mondja a nyúl:
   - Én azt nem hiszem.
   - Na, ha nem hiszed, akkor fogadjuk le.
   Hamar lefogadták. Csináltak egy nagy fogadást ketten. Mikor kész volt a fogadás, akkor azt kérdi a nyúl a sündisznótól:
   - Na, mikor futunk?
   Azt mondja a sündisznó:
   - Holnap reggel, mikor a nyolcórás vonat megy.
   Azt mondja a nyúl:
   - Miért nem most?
   - Azért, mert haza kell mennem, hogy egyek. Holnap reggel nyolc órakor ebbe a pontos helybe legyünk mind a ketten.
   Na, a sündisznó hazament. Otthon a felesége várta az étellel. Miután megvacsoráztak, hát elmesélte a feleségének, ami történt.
   - Ni te, én fogadtam a nyúllal, hogy én jobban tudok futni, mint ő.
   Azt mondja a felesége neki:
   - Ne szamárkodj, hát hogy tudnál te jobban futni, mint a nyúl?
   - Hagyd csak el te, majd kiokoskodjuk!
   Másnap reggel felkeltek, megreggeliztek, s kimentek a mezőre. De nem arra a föld végére mentek, ahol kellett hogy találkozzanak a nyúllal, hanem a másik végére; ott a feleségét a sündisznó beállította az egyik barázdába. Azt mondta neki:
  - Amikor a nyúl a másik barázdán ideér, akkor te jó előre kiálts „Én már itt vagyok!”
   Akkor a sündisznó elment a földnek a másik végére, s találkozott a nyúllal.
   - Szervusz, nyúl koma!
   - Szervusz, sündisznó koma!
   - Eljöttél?
   - Eljöttem!
   - Na, hát futunk?
   - Futunk.
   - Na de hogy futunk, hogy jobb legyen? - kérdezte a mezeinyúl.
   Azt mondta a sündisznó:
   - Én futok az egyik barázdában s te a másikban, hogy ne akadályozza egyik a másikat a futásban.
   - Helyes, jól van.
   A nyúl megállott az egyik barázdában, a sündisznó a másikban. Akkor a sündisznó azt mondta a nyúlnak:
   - Én számolok egy-kettő-hármat, s mikor a hármat mondom, elrugaszkodom.
   S a sündisznó olvasott:
   - Egy, kettő, három.
   Akkor mind a ketten nekirugaszkodtak, de a sündisznó csak kettőt ugrott, s lebújt a barázdába. De a másik sündisznó ott volt a másik végében a földnek, s mikor a nyúl odaérkezett, akkor rákiáltott:
   - Én már itt vagyok!
   Akkor azt mondja a nyúl:
   - Nem volt jól, még egyszer futunk!
   Akkor visszafordultak, s kezdtek visszafele futni, de az a sündisznó is csak kettőt ugrott, s lebújt. A nyúl tőle telhetőleg futott, úgy, hogy annál jobban még nem futott soha. Mikor a föld végéhez érkezett, a másik sündisznó azt kiáltja:
   - Én már itt vagyok!
   - Nincs jól, még egyszer futunk!
   Visszafele is megfutamodtak. A sündisznó lebújt, a nyúl pedig futott tőle telhetőleg. Mikor érkezett a másik végére a földnek, a másik sündisznó szintén kiáltja:
   - Én már itt vagyok!
   - Nincs jól - mondja a nyúl -, még egyszer futunk, negyedszer.
   Na de a nagy futásban megreszketősült a nyúl lába, és a föld közepénél elesett, nem bírt továbbmenni. A sündisznók pedig lekacagták a nyulat, övék volt a nyereség. Hazamentek nagy kacagva, s máig is élnek, ha meg nem haltak.


2013. január 30., szerda

Nyulász Péter: Farsang


Van egy vágyam: gomba lenni, nagyra nőni fél nap alatt,
lenne rajtam csipkegallér, és egy jó nagy pöttyös kalap.
Meggondoltam mégse gomba, inkább messze szálló lepke,
fejem búbján két kis csápom, hátamon meg szárnyam lenne.
Pille nem jó, hanem cica!
Elég lesz egy csíkos ruha,
cérna bajusz, hosszú farok,
láthatnák, hogy macska vagyok.
Talán mégis rendőr inkább, tányérsapkás, komoly, délceg,
esetleg egy kalóz vezér, vagy egy fehér lovas herceg.
Van még pár nap eldönteni, mi legyen a tuti jelmez
Az a fő, hogy nemsokára felvonulós jelmezbál lesz:
ágyú dördül, sípszó harsan: fület sértő-bántó fals hang.
Dudafújó, kerepelő, télkergető, zsongó farsang.



Icinke-picinke


   Volt a világon egy icinke-picinke kis asszony, annak az icinke-picinke kis asszonynak volt egy icinke-picinke kis tehene; azt az icinke-picinke kis tehenet megfejte egy icinke-picinke kis sajtárba; abból az icinke-picinke kis sajtárból azt az icinke-picinke kis tejet beleszűrte egy icinke-picinke kis szűrőn egy icinke-picinke kis fazékba; azt az icinke-picinke kis fazekat rátette egy icinke-picinke kis padra, befedte egy icinke-picinke kis fedővel.
   Volt annak az icinke-picinke kis asszonynak egy icinke-picinke kis macskája; az az icinke-picinke kis macska odament az icinke-picinke kis fazékhoz, felborította az icinke-picinke kis tejet; ezért nagyon megharagudott az icinke-picinke kis asszony, felkapott egy icinke-picinke kis nyújtófát, úgy megütötte vele azt az icinke-picinke kis macskát, hogy mindjárt fölbukfen­cezett.
   Ha az icinke-picinke kis macska föl nem bukfencezett volna, talán az én icinke-picinke kis mesém is tovább tartott volna.





Szalai Borbála: Hápi kacsa


Volt egyszer egy kicsi kacsa,
úgy hívták, hogy Hápi.
Alig bújt ki a tojásból,
máris tudott járni.
Pihés volt a feje, nyaka,
szárnya, hasa, háta,
színe pedig, mint a pitypang,
éppen olyan sárga.
Hápi kacs minden reggel
fölkelt kakasszóra,
kapta magát s szaporázva
totyogott a tóra.
Hogy a vízbe toccsanhasson,
mindig csak azt leste...
Fürdött reggel, fürdött este,
jót lubickolt este.
Hát egy napon Hápi kacsa
csodálkozva látja:
hófehér lett nyaka, hasa,
háta meg a szárnya!
Addig-addig mosdott, fürdött
lubickolt a tóba -
amíg az a szép sárga szín
mind lekopott róla...



2013. január 29., kedd

Móra Ferenc: Tél apó haragja


   Régen történt biz ez, régen. Abban az időben, mikor még tűzön aszalta jeget, jégre tették a
meleget.
   Az volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só is sósabb volt. Virágosabb a tavasz, hosszabb a nyár, áldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt akkoriban a búzaszem, mint most a mákfej. A mogyoró olvasva is elmehetett diónak. A diót pedig meg kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna be az ajtón.
   No, hanem Tél apó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki egyéb a nagy hóból, csak a varjúnépség, az se tudott egyebet kiáltani, csak hogy akármilyen kár, oda van a nyár.
   - Bizony kár - sóhajtozták az emberek -, mert többet ér egy nyár száz télnél.
   - Ohohó, ohohó! - sikoltott mérgesen Tél apó, hogy csak úgy csikorogtak bele a száraz faágak.
   - Ugyan minek is teremtette a jó isten ezt a gonosz telet? Virágtördelőnek, madárpusztítónak, emberek sanyargatójának?
   - Hihihi, huhuhu, hahaha! - kacagott be Télapó a kéményeken, hogy csak úgy borsózott bele az emberek háta.
   - Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a telet!
   No, hanem erre már csakugyan megharagudott Tél apó. Kapta magát, vette a sátorfáját, s úgy elszelelt, hogy meg se állt, míg azok közé a magas, zordon hegyek; közé nem ért, ahol a madár se jár.    Ott ütött tanyát az égnek meredő ormokon, s onnan süvöltözött le nagy bőszen a világra:
   - Megálljatok, majd hívjátok még vissza Tél apót! - Csak azt lesd! - nevettek az emberek.
   Soha gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem hoztak a fák, mint abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítani az istenáldást.
   - Siessünk, emberek - biztatták egymást -, míg Tél apó megint a nyakunkra nem ül.
   Bizony nem jött Tél apó, kár volt tőle ijedezni. A napocska szüret után is csakúgy szórta a szikrákat, mint aratáskor: nem volt, aki fellegfátylat terítgessen elébe. Tele volt virággal a mező, nem volt, aki letarolja. Tele dallal az erdő, hideg szelek nem kergették el a madarakat.
   - Nini - örvendeztek az emberek -, nyilván csakugyan megette a farkas a telet. Nem nagy becsülete lesz az idén a kemencének.
   Nem is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a levél. Nem bólingatott lágyan, szelíden, mint máskor: csörgött, csikorgott, hogy szomorúság volt hallani.
   Lesült a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt éjszakákon föl-fölsóhajtott az égre:
   - Könyörülj rajtam, Tél apó, takargasd be sebeimet puha, fehér takaróval.
   Bezzeg az emberek se áldották már a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal ha bírtak is itt-ott barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát.    Nem vette gondjába Tél apó, nem takargatta be meleg takaróval, puha fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta, szárazság megölte a drága vetőmagot.
   - Nincsen vetés, nem lesz kenyér! - sóhajtoztak az emberek, s reménykedve tekintettek a magas hegyek felé: hátha mégis leszáll közibük az a jó Tél apó.
   De nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a telet: de nem is ettek a másikban kenyeret! Lett olyan éhség, hogy hullottak az emberek, mint ősszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni Tél apónak, mikor megint leszállt a földre fehér bundájában:
   - Ó, Tél apó, mit érne nálad nélkül a nyár!
   Tél apó jókedvűen nevetett, és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az emberekre, ha az emberek se ártják magukat az ő dolgába. Hanem, hogy emlékezetes legyen nekik a lecke: sose nőtt többet a dió olyan nagyra, mint azelőtt volt.
   Pedig ugye, kár?



Gazdag Erzsi: A bohóc köszöntője


Jancsi bohóc
a nevem
Cintányér a
tenyerem.
Orrom krumpli,
szemem szén,
Szeretném ha
szeretnél!

Velem nevetsz,
ha szeretsz,
Ha nem szeretsz
elmehetsz!
Szívem, mint a
cégtábla,
ruhámra van
mintázva.

Kezdődik
a nevetés,
Tíz forint a
fizetés.
Ha nincs pénzed,
ne nevess.
Azt nézd innen
elmehess! 



Enyedy György: A hóember


Fekete szén a szemem,
szép sudár a termetem,
orrom répa, nagy darab,
a fejemen vaskalap.

Szám is van, fülemig ér,
hónom alatt seprűnyél,
s hósubámon - még ilyet!
kilenc apró gomb fityeg.

Ág hegyéről csöpp veréb
szállt a vállamra elébb:
arra volt kíváncsi tán,
hogyan szelel a pipám? 



Drégely László: Tél


Varjú csapat
Száll az égen
Itt a tél.
Hó borítja
Hegyek csúcsát,
Fúj a szél.

Barna medve
Barlangjában
Alszik már,
Megnézheti,
Aki éppen
Arra jár.



A kismalac és a farkasok


   Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén.
Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magában, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:
-    Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.
   - Nem eresztlek biz én, mert megeszel.
   - Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.
   A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz.
   Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas:
   - Ugyan, kedves malackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
   A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólt:
   - Kedves malackám, ereszd be a két első lábam is.
   A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt:
   - Édes-kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.
   Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette.
   A farkas csakugyan a zsákba farolt be.
   A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára.
   A farkas egy darabig ordított, mert égette a forró víz, azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldózott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek. Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik se tudott a fára felmászni.
   Nagy sokára azt határozták, hogy egymás hátára állnak mindannyian, úgy aztán a legfelső majd csak eléri.
   El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalul, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.
   Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni.
Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:
   - Forró vizet a kopasznak!
   A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sohase látták többet.
   A kismalac szépen leszállt a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.


2013. január 28., hétfő

Szepesi Attila: A bohóc


Vidám legény a bohóc,
piros haja csupa kóc,
idelép, odalép,
a zubbonya búzakék.

Lengő inge pepita,
lobog rajta pántlika.
Viháncol, nótázik,
karikákkal mókázik.

Csupa fintor, csupa folt,
csupa masli, csupa gomb,
csupa csengő, csupa szín,
csupa csuda karmazsin. 



Zelk Zoltán: Őzek, nyulak, szarvasok


Őzek, nyulak, szarvasok,
hideg már az erdő,
szelet hoz még az éjszaka,
havat hoz a felhő.

Őzek, nyulak, szarvasok,
mi lesz ma ebédre?
Havon pirult fűszál, jégen
fűtött falevélke.

Őzek, nyulak, szarvasok,
mit isztok utána?
Három patak jön mihozzánk
ma ebéd utánra.

Őzek, nyulak, szarvasok,
hol alusztok éjjel?
Betakar minket az erdő
köddel, falevéllel.



Tordon Ákos: Libasorban


Sír a nád, a sárga nád,
jégkabátban a világ.
Nézd, a libák libasorban,
libasorban, libatollban
keresik a nyarat; hol van?
Libapapucs, libaláb
a nap sütne legalább.
De mert nem süt, gi-gá-gá,
mind elmennek világgá.



Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje


Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhő alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!



2013. január 26., szombat

Gárdonyi Géza: A cinege


   Egyszer nagy hideg volt. Az ablakot jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából: a fülükre ráhúzták a sapkát, és kék orral és könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.
    Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, és fehérséget mindenütt.
    Az ablaktól néhány lépésnyire volt egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.
    - Istenem! - kiáltott fel Juliska -,  meghalt!
    - Ki halt meg? - kérdezte Mariska.
    - A kis madár. Megfagyott szegény.
    Azzal kendőt kapott a vállára és kifutott. Fölvette a kis madarat és bevitte a szobába.
    Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, aztán felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában.
    A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamarából és hívogatták bele:
    - Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.
    A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.
    Végre megfogták és betették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.
    Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.
    Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke és ivott rá nagyokat.
    Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyaival a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba, meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.
    A lányok örvendezve állották körül.
    - Dalolj, dalolj, aranyos cinege!
    És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott?
    Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jó kedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.
    Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott s künn csicseregtek a fecskék.
    A cinege kidugta a fejét a drótokon és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült elgondolkozva, szótlanul.
    - Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.
    - Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?
    - Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked, nem látod, hogy ő, szegény milyen szomorú. Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk.
    - Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon.
    De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.
    - Isten áldjon, kis madár – mondogatták, a kendővel integetve.
    - Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohase hallom többé a te szép éneklésedet.
Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.
    Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.


Drégely László: Jancsi bohóc


Hipi-hop, 
Itt vagyok,
Szamárfület 
Mutatok.
Hoplá-hó, 
Táncolok,
Ugye milyen 
Szép vagyok?
Orrom retek, 
Fülem kajla,
Aki itt van,
Hangom hallja:
Jancsi bohóc 
Az én nevem,
Aki sír, azt 
Kinevetem!



Mészely József: Januári biztató


Mint a liszt, a hó úgy szitál,
Milliónyi ezüst kristály,
Milliónyi porka csillag
A fehér domb, hová hívlak.

Villantsuk fel pántlikáját, 
Örömeink sícsúszdáját,
S rójuk tele kanyargással,
Piros pozsgás ujjongással!



Csukás István: Sün Balázs

Erdőszélen, erdőszéli
tölgy tövében volt egy ház.
Abban lakott hét süntestvér:

Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Sün Demeter,
Sün Tihamér
s a legkisebb:
Sün Balázs.

Hogyha jól bevacsoráztak
Szűk lett nékik az a ház,
S előfordult ilyenkor,
Hogy kívül rekedt Sün Balázs.

Furakodott, nyomakodott
Morgott, perelt dühöngve
Semmit se ért, mit tehetett,
Lefeküdt a küszöbre.

Telt az idő, múlt az idő
Éjre éj és napra nap
Egyre többször fordult elő,
hogy a házból a legkisebb kimaradt.

"Ebből elég! Torkig vagyok!"
kiáltott fel Sün Balázs
"Sokan vagyunk,
s kicsi nékünk ez a ház"

"Éppen ezért én elmegyek
Szerbusz néktek hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!”

Miután így elbúcsúzott
Fogta magát, elindult
Lába nyomán
Porzott a vén gyalogút

Így baktatott, így poroszkált
Szomszéd tölgyig meg sem állt
Ottan aztán sürgött, forgott,
Árkot ásott, falat emelt,
Tetőt ácsolt, ajtót szegelt,
És mire a nap leszállt,
Épített egy kalyibát

"Így ni! – mondta – most már
végre kényelmesen alhatok!
Nem tolnak ki
a küszöbre a nagyok!"

Falevélből ágyat vetett
Kényelmeset,
belé feküdt s hortyogott
hogy csörögtek
s remegtek az ablakok

Éjféltájban vihar támadt
Hajlítgatta a vén fákat
Fújt a szél nagy zajjal ám
S arra ébredt, hogy zörögnek
A kalyiba ajtaján

"Ki az? – szólt ki fogvacogva -
Ki kopogtat éjnek idején?"
"Mi vagyunk az – szóltak kintről
Mi vagyunk a hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!"

"Elvitte a szél a házunk,
engedjél be,
ázunk-fázunk idekinn,
csurom víz a kabát rajtunk
és az ing"

"Jól van, jól van
- szólt Sün Balázs –
Jövök már"
S fordult a kulcs, nyílt a zár.

Betódultak mind a hatan
Tele lett a kalyiba
Kérdezte is Sün Tihamér:
“Mondd csak testvér,
nincs csak ez az egy szoba?"

Lefeküdtek, elaludtak
S arra ébredt Sün Balázs:
Újra kicsi lett a ház!
Mert az éjjel ide-oda lökődve
Kiszorult a küszöbre.

"Ejnye! – mondta fejvakarva –
Mit tehetnék? Megnövök!
S akkor talán nem lesz ágyam,
Nem lesz párnám a küszöb!"




2013. január 20., vasárnap

Móra Ferenc: A szánkó


   Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.
    Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.
    Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
    Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
    - Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.
    Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?
    - Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!
    Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
    - Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
    - Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár!
    Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
    Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.
    Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
    - Jánoska, van egy hatosod?
    - Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
    - Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
    Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.
    Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.
    Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.
    Hanem az udvar kicsi volt.
    Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.
    - Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
    Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
    Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
    - Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
    Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
    A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.


Mentovics Éva: Hóruha


Hóruhába öltöztek már 
kertek, és a házak,
hótakaró fedi be a 
színe vesztett tájat.

Hósapka a kéményeken, 
az utcákon hókabát…
jótékonyan eltakarja 
a didergő út porát.



Tóthárpád Ferenc: Fogócska a hóban


Ébred a határ,
puha künn a hó.
Kedvem ragyogó,
te vagy a fogó.

Messze szaladunk,
csuda szép a rét!
Jönnek mivelünk
kicsi cinegék.

Huss! Cinege, huss!
Fuss a havon, fuss!



2013. január 18., péntek

A kesztyű (ukrán népmese)


   Ment, mendegélt az öregapó az erdőben, mögötte szaladgált a kutyája. Ment, mendegélt, s útközben elveszett a kesztyűje.
   Arra szaladt az egér, belemászott a kesztyűbe és azt mondta:
   - Itt fogok lakni.
Kis idő múlva arra ugrált a béka. Megkérdezte:
   - Ki lakik a kesztyűben?
   - Az apróka egérke. Hát te ki vagy?
   - Az ugribugri béka. Engedj be engem is!
   - Gyere be!
Most már kettesben voltak. Arra futott a nyúl. Odaszaladt a kesztyűhöz és megkérdezte:
   - Ki lakik a kesztyűben?
   - Az apróka egérke és az ugribugri béka. Hát te ki vagy?
   - A lótifuti nyuszi. Engedjetek be engem is!
   - Gyere be!
Most már hárman voltak. Arra járt a róka.
   - Ki lakik a kesztyűben?
   - Az apróka egérke, az ugribugri béka és a lótifuti nyuszi. Hát te ki vagy?
   - A róka húgocska. Engedjetek be engem is!
   - Gyere be!
Így már négyen laktak ott bent. Arra loholt a farkas, ő is odalépett a kesztyűhöz és megkérdezte:
   -  Ki lakik a kesztyűben?
   - Az apróka egérke, az ugribugri béka, a lótifuti nyuszi és róka húgocska. Hát te ki vagy?
   - A szürke bundás farkas. Engedjetek be engem is!
   - Gyere hát!
A farkas is bemászott. Már öten kuporogtak ott benn. Honnan, honnan se odadöcög a vadkan.
   - Hröf-hröf-hröf. Ki lakik a kesztyűben?
   - Az apróka egérke, az ugribugri béka, a lótifuti nyuszi, a róka húgocska és a szürke bundás farkas. Hát te ki vagy?
   - Vadkan az agyaras. Engedjetek be engem is!
Hát ez már tényleg szörnyű, hogy mindenki a kesztyűbe igyekszik!
   - Nem férsz már be!
   - Valahogy csak beférek. Eresszetek be!
   - Jól van, no, mit csináljunk veled? Bújj be hát!
Be is bújt az agyaras. Már hatan voltak, de olyan szűken, hogy azt el sem tudjátok képzelni!
   Egyszerre csak ropogni kezdenek az ágak. A medve mászott elő, odacammogott a kesztyűhöz és beledörmögött:
   -Ki lakik a kesztyűben?
   - Az apróka egérke, az ugribugri béka, a lótifuti nyuszi, a róka húgocska, a szürke bundás farkas és vadkan az agyaras. Hát te ki vagy?
   - Brumm, brumm. De sokan vagytok! Én vagyok a medve bátyó. Engedjetek be!
   - Hogy is engednénk be? Így is szűk ez a hely.
   - No de mégis!
   - Hát ha elférsz a sarokban, gyere!
   Bebújt a medve is. Heten voltak, de olyan szorosan, hogy a kesztyű már szakadozni kezdett.
Ezalatt az öregapó észrevette, hogy nincs meg a kesztyűje. Visszafordult, hogy megkeresse. A kutya előreszaladt. Szaladt, szaladt, hát látja, ott fekszik a kesztyű és mocorog. Rázendített a kutya:
   - Vau! Vau! Vau!
   Az állatok megijedtek, szétfutottak, ki merre látott.
   Az öregapó odaért és felvette a kesztyűjét.



Kányádi Sándor: Elnémult a kis patak



Elnémult a kis patak,
elakadt a hangja,
jég födte be s a jeget
öles hó takarja.

Azt se tudnád, hol lehet,
merre volt a medre,
partja közét a nagy hó
színültig befedte.

De a füzek, az öreg
girbe-gurba strázsák,
az elnémult patakot
télen is vigyázzák.

Ösvény is fut rajta friss,
naponta-vert ösvény,
hogyha volna korcsolyám,
magam is felkötném.
  
Beállnék a gyermekek
vidám seregébe,
s tavaszt-hozó verseket
karcolnék a jégre.