2012. december 19., szerda

Móra Ferenc: A nyughatatlan méhecske

   Azt a nyughatatlan méhecskét, amelyikről ezt a történetet írom, én már az ősszel is ismertem.     Mégpedig nagyon akaratos és kötözködő méhecskének ismertem. Ő még akkor is kint gubbaszkodott a dérvette őszirózsákon, mikor minden testvérkéje aludt már odabent a jó meleg kaptárban.
   – Én nem vagyok olyan álomszuszék, mint a többi – döngicsélte a hullatag virágbokroknak. –     Egyik fülemüleszótól a másik fülemüleszóig úgyis nagyon hosszú az éjszaka.
   Bizony az őszirózsák is elmentek már mind aludni, mikor a nyughatatlan méhecske még mindig kint bújócskázott a zörgő kórók közt. Utoljára is két öreg méhecskének kellett bekaroltatni a kaptárba. Belegyömöszölték egy viaszágyba, és a fejéhez tettek egy kis mézes fazekat.
   – Ebből kortyanthatsz egyet-egyet, ha megszomjazol álmodban – mondták neki, azzal nyugodalmas jó éjszakát kívántak, becsukták a kaptár ajtaját, és eltették magukat holnapra.
   Azt hitték szegények, föl se ébrednek tavaszig, de biz a nyughatatlan méhecske nagyon hamar fölébresztette őket. Hányta-vetette magát az ágyban, forgolódott jobbra-balra, utoljára fölkelt, és panaszos zümmögéssel csetlett-botlott a sötétben.
   – Hát téged mi lelt? – riadtak föl álmukból az öreg méhek.
   – Én már kialudtam magam – motoszkált a nyughatatlan méhecske az ajtó körül. – Azt hiszem, régen reggel van már.
   Az öreg méhek kikukucskáltak az ajtóhasadékon, és azt mondták, még csak most van éjfél, alig aludtak egy-két órát. Igazuk is volt, mert még csak karácsony felé járt az idő, s az jelenti az éjfelet a méhek éjszakájában.
   – Mindegy az, én már nem vagyok álmos – veregette össze a szárnyait a nyughatatlan méhecske, és kereste a kilincset. Az öreg méhek megint csak visszabújtatták az ágyába, és álommézet kentek a szemére.
   – Ettől majd mélyebben elalszik, mert ez leragasztja a szemét – takargatták be a virágszirom-paplannal, és maguk is álomnak adták a fejüket.
   Egy-két órát aludt is a nyughatatlan méhecske jóízűen. Liliomos kertben járt álmában, és aranyos napsugárban csillogtatta a szárnyait. Piros tulipán kelyhében is vendégeskedett, és úgy kell lenni, hogy ott dörzsölgette le az álommézet a szeméről, mert egyszerre megint fölneszelt az ágyban.
   – Fülemüleszót hallottam – osont ki az ágyból, s nagy csendesen odalopakodott az ajtóhoz.
   Az ajtót bizony megrongálta egy kicsit a tél. Hólepte, jeges eső verte, s akkora nyílás támadt rajta, hogy a nyughatatlan méhecske szépen ki bírt csisszanni.
   – Én vagyok a legfrissebb – döngicsélte kevélyen, és repült egyenesen az ibolyacsárdába. Az ibolyacsárda azonban még csukva volt, és a nyughatatlan méhecskének elmúlt a dúdolhatnékja.     Dideregve nézett körül, és szégyenkezve hallgatta a madárszót. Mert nem a fülemüle szólt, hanem a pipiske ugrált az országúton.
   – Kalács, kalács, kalács! – kiabálta örvendezve, ha egy szem elhullott magot talált.
   – Zümm-zümm-zümm-zümm, jobb benn, mint künn – szomorkodott el a nyughatatlan méhecske, és üres tarisznyával bandukolt vissza a kasba.
   Szundikált is egy kicskét, de megint nyughatatlan volt az álma. Arra ébredt fel belőle, hogy a napsugár besüt a hasadékon.
   – De már ennek a fele sem álom – készülődött fel a nyughatatlan méhecske, s megint kiment szerencsét próbálni. Nagy siettében rá is taposott a testvérkéire, de azok még csak meg se rebbentek, olyan mélyen aludtak.
   – A legkisebb a legfrissebb – dongott ki a nyíláson, s most már nem szomorodott el, ahogy körülnézett. Enyhe szellő cirókálta a szárnyát, s röpítette egyenesen a cseresznyevirág-csárdába. Ott pedig szívesen fogadták, mert ő volt az első vendég. Ezer csészikéből kínálkozott felé a finom virágméz, s ő bizony sorba kóstolta valamennyit. Kerekedett is olyan kedve, hogy alig bírt vele.
   – Majd megmutatom én, ki a legény a csárdában! – szálldosott egyik ágról a másikra.
   S bizony meg is mutatta volna, ha a nagy dúskálódás közben egyszerre valami hideg csöpp nem hull a homlokára.
   – Nini, ki hajigálódzik itten? – tekintett föl a méhecske, s nagyon elcsodálkozott, mikor látta, hogy mennyi cseresznyevirág-szirom hull az égből.
   Az ám, csakhogy azok az égi virágszirmok hidegek voltak, és ráfagytak a gyönge szárnyára. Télapó visszafordult az ég pereméről, és haragosan rázta a szakállából a sűrű havat. Nem bírt vele a nyughatatlan méhecske, akárhogy rázta is a szárnyát, s utoljára megdermedve hullott le a földre.
   A legkisebb a legoktalanabb – ezt döngicsélte utoljára.
   Jó szerencse, hogy éppen akkor mentem végig a kerten, és kiszabadítottam a hóból a nyughatatlan méhecskét. Fölszárítgattam a szárnyát, beletettem egy pohárba, s most itt élesztgetem a napon. Ha fölébred, visszaeresztem a testvérkéihez. De előbb megígértetem vele, hogy soha többet nem nyugtalankodik éjszakának idején.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése