2012. december 21., péntek

Fésűs Éva: Az ökörszem


  Egyszer réges-régen, meseerdő közepében nagy ünnepséget tartottak a madaraknak. Eljött közéjük az erdő szépséges tündére, hogy mindegyiküknek nevet adjon, mert addig csak
mint névtelen tollasok röpdöstek ágról ágra.
  Volt nagy öröm! Mackó bácsi vállalta a keresztapaságot, egy öreg betűző szú pedig belerágta a neveket egy lucfenyő kérgébe.
  Mosolygott az erdő tündére, amint a pipiskedő, csivitelő, izgatottan csattogó, illegő-billegő madarakat sorban megérintette egy virágzó almaággal.
- A te neved legyen pipiske, amiért folyton pipiskedsz!...A tiéd meg búbos pacsirta…Te feketerigó légy…te pedig vörösbegy…Téged fakopácsnak nevezlek, mert mindig a fákat kopácsolod…
  Gyűltek a nevek a fenyő kérgén; a betűző szú izomlázat kapott a sok rágástól. A névadás végén mindenki táncra perdült örömében. A tündérke eljárta a tündértipegőt, Mackó bácsi a medvetopogót, a madarak padig úgy daloltak, fuvoláztak örömükben, ahogy a torkukon kifért. Talán sosem volt még ilyen vidám napjuk!
  Egyszer aztán pirosodni kezdett a napsugár. Alkonyodott. Búcsúzott a tündér.
- Nemsokára újra eljövök hozzátok – mondta - , hogy megnézzem, ki mit tett; megérdemeltétek-e valamennyien a szép neveteket.
  Beszállt kék árnyék kocsijába, és elsuhant a hegyek mögé.
  Az okos, gondos Mackó bácsi még egyszer névsorolvasást tartott, hogy lássa, tudja-e mindenki a nevét. A madarak büszkén jelentkeztek. Már azt hitték, senki sincs hátra, amikor megszólalt egy icipici, rozsdabarna tollú, jelentéktelen kismadár:
- Mackó bácsi, kérem, én kimaradtam!
- Tyű, azt a rozmaringos, rekettyés teringettét! – mordult fel Mackó bácsi, miközben mindenki meglepetten nézett a madárkára -, hát ez hogyan történhetett?
- Nem tudom, - szepegett a kismadár. – Pedig itt voltam. Mindig azt hittem, hogy majd később következem…
  A cserfes szajkó tüstént belekotyogott a dologba:
- No persze, de olyan picike, hogy senki sem vette észre! Nézzétek csak! Talán akkora sincs, mint egy ökör szeme!
- Hihihi!Hahaha! – kacagtak a madarak – csakugyan, éppen akkora!
  Mackó bácsi összecsapta a két mellső mancsát:
- No kisöcsém, akkor megvan a neved! Te leszel az ökörszem!
  Erre aztán még nagyobb csivitelés, nevetés támadt. Mivel a betűző szú már teljesen kimerült, Mackó bácsi saját körmével véste rá az új nevet a lucfenyőre.
  A parányi madárnak elszorult a torka. Egyetlen hangot sem tudott kiadni. Hát így elbántak vele? Most már örökké ezt a csúf nevet kell viselnie?
A többieké milyen szépen hangzik: aranymálinkó, tengelice, fácán… Milyen dallamos az, hogy fülemüle, és milyen előkelő az, hogy szalonka…De ökörszem? Ki hallott ilyet!?
- Ökörszem! Ökörszem! Pompás tréfa! – zengett még később is az erdő a többi madár hangjától, és csak akkor lett csend, amikor leszállt az este.
  Az ökörszem nem tudott elaludni. Titokban irigyelte a harkályt, mert az a fák orvosa, a fülemüle énekművész, a banka büszkén viselheti a bóbitáját, de mihez kezdhet ő, akinek már a neve is nevetséges?
  Szégyenében a patakparti bozótba rejtette a fészkét. Ott eszegetett bogyókat, apró bogarakat, míg egy napon panaszos sírdogálás ütötte meg a fülét. Kíváncsian kikandikált.
Egy őz állt a vízparton és keservesen panaszkodott:
- Jajj, a gyomrom! Elrontottam szagos füvekkel a gyomromat!
  A pici madár tüstént eléje röppent.
- Ezért vagy úgy oda? Másnak nagyobb a baja, mégsem sír!
  Az őz csodálkozva fordította feléje könnyes tekintetét:
- Ki vagy és mi a neved?
- Ökörszem… - szégyenkezett halkan a kismadár, de alig mondta ki, az őz elnevette magát: 
- Ugyan, miféle név ez?
- Csúnya! És nem múlik el, mint a gyomorfájás. De látod, mégsem sírok.
- Akkor vigasztalj meg engem is! Olyan mulatságos madár vagy!
- Megpróbálom – felelte az ökörszem, és az őz csodálkozva látta, hogy hirtelen billegni, bókolni kezd, farktollait mulatságosan felmereszti, tipeg-topog, félretartja a fejét, aztán úgy ugrabugrál ágról földre, földről ágra, mint egy kis tollas labda. Végül pedig még énekel is egyet.
  Mire befejezte, az őzike azt is elfelejtette, hogy van gyomra.
- Köszönöm, te kedves ökörszem! – mondta. – Hálával tartozom neked, mert beteg voltam és felvidítottál.
  Az ökörszem boldogan aludt el ezen az estén. Másnap már az erdő széléig is elmerészkedett. Ott három búsuló nyúllal találkozott. Morcosan, fáradtan bandukoltak.
- Hová, hová nyulacskák? – kérdezte kíváncsian.
- Hagyd el! – legyintettek a nyulak rosszkedvűen -, az idén olyan rossz volt a káposztatermés, hogy elmegyünk világgá!
- Ezért lóg a fületek? Hát ha nincs káposzta, van répa, ha nincs répa, akad krumpli. Másnak nagyobb bánata van, mégsem megy világgá?
- Ki vagy te, hogy így mersz velünk beszélni, akik már három vadászatot megértünk? – kérdezte a legmorcosabbik.
-  Ökörszem a nevem! – felelte a madárka, és félrehajtott fejjel leste a hatást.
  Az nem is maradt el. A három nyúl egymásra nézett aztán először fintorgatni kezdték az orrukat, s végül kipukkadt belőlük a nevetés:
- Ökörszem? Hahaha! Ki hallott már ilyet?
- Bizony, úgy hívnak! – csettintett a kismadár vidáman, és most már kérés nélkül kezdett el fel-alá röpdösni, ugrálni, mókázni, hogy ezeket a szegény füleseket is felvidítsa. No, azok hamarosan háromfelé gurultak a nevetéstől, és elfeledkeztek a rossz káposztatermésről, de még a világgá menésről is.
- Nahát, te inci-finci, azt meg kell hagyni, hogy minket alaposan kigyógyítottál a búbánatból! – mondták, és hozzátették:
- Látogass el a barázdába is! Mindig szívesen látunk.
  Az ökörszem boldogan röppent haza. Attól kezdve mindenkit felvidított, akivel csak találkozott. Most látta, hogy mennyiféle bánat, gond és baj akad a világon. Már nem is érezte olyan nagynak a saját sérelmét.
  Egyszer Mackó bácsit is baleset érte. Vigyázatlan volt, és a darazsak összecsipkedték az orrát. Az ökörszem mindjárt repült a patakra, onnan hozott a csőrében falevél-borogatást, azután addig ugrabugrált, mókázott előtte, amíg a kínos darázs-kalandot el nem feledte.
  Egyszer aztán elérkezett az erdei tündér látogatásának napja. A madarak izgatottan gyűltek köréje az erdei tisztáson, hogy bebizonyítsák: méltóan viselték szép nevüket. Csak az ökörszem rejtőzött el a bozótban. Neki nincs itt keresnivalója…
  Csakhogy Mackó bácsi nem így gondolta, és nagyot brummogott:
- Mi dolog, hogy nincs itt az ökörszem?
- Bebújt a bozótba! – árulkodott a szajkó.
- Rozmaringos teringettét, gyere elő gyorsan! – kiáltott Mackó bácsi, mire a kismadár ijedten jelent meg az egyik ágon:
- Nem csináltam semmit!...
  De akkor már a négylábúak is mind ott voltak, és csak úgy zengett az erdő a pici Ökörszem dicséretétől.
- Sajnálom, hogy ilyen csúnya nevet adtunk neki – dörmögte mackó bácsi - , de ezen már nem segíthetünk. Ezért arra kérünk, kedves tündér, hogy jutalmad meg őt, amiért olyan sokszor jókedvre derített minket.
  A tündér tenyerébe vette az ökörszemet és megsimogatta:
- Bizony, madárkám, nagyon jót tesz az, aki a rosszkedvűeket és a szomorúakat felvidítja…Én most aranynál is nagyobb kincset rejtek a szívedbe: örökös jókedvet!
  Bele is rejtette, aztán elengedte…
Az ökörszem azóta is mindig boldog, vidám kismadár. Itt marad a télben is; dalol a didergőknek, ő hirdeti nekik, hogy jön még tavasz, jön csodaszép, napfényes kikelet.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése